(Születésnapján ezzel az írással köszöntjük a 85 éves Buzinkay Gézát)
Mint „lesújtó dörrenet” kábította el a házi tanítóskodó Ney Ferencet munkaadójának, gróf Sztáray Albertnek a kifakadása, miután az „újságlapban”, 1838. augusztus 26-án azt olvasta, hogy 24-én meghalt Kölcsey Ferenc: „Megdöglött végre az a kutya, az a Marat!” Ezt a szitkot, ezt az egybevetést – a francia forradalom egyik vezér-terroristájával – érdemli az a „nemeskeblű ember”, aki tagja a magyar nemességnek, aki szóval és tettel, országgyűlési követként, megyei szónokként, irodalmi zászlóvivőként is az eszmék szabadságát védte, a jogok kiterjesztéséért harcolt?
A 24 éves nevelő, Ney Ferenc rövid néhány óra után ekkor már másodszor döbbent meg. Történt pedig, hogy a déli lakoma után esti „táncvigalmat” – ma úgy mondanánk: bulit – rendezett a Sztáray család, amelynek sarja, az alig tízéves kisfiú „tombolva mulatott”, „fék nélkül”. Nevelője diszkrét intelmét Júlia „grófhölgy” észreveszi, s a fiút védelmébe veszi; ha nem is a szavakra, de a rendreutasítás értelmére évtizedek múltán is pontosan emlékszik Ney: „ahol urak mulatnak, ott meg kell szűnnie a paraszt pedantériának...” Bár a családtagok később kiengesztelték a megsértett Ney Ferencet, a grófhölgy érdes megjegyzése nyomán sok minden „visszakongott” a nevelő emlékezetében, az például hogy első növendéke egyszer indulatosan kifakadt, „én úr leszek, maga csak prefektus”. Múltbeli és aznapi benyomásain elmélázva, a tanító-nevelő „tervszerű rendszert” látott „a nemesi és főnemesi gőg részéről a nem nemesek ellen”, s tűnődéseiben felteszi a választ nem igénylő kérdést, „ki csodálná”, hogy „ily benyomások alatt lelkemben teljes demokratává lettem?”
Ebből a kiragadott részletből azonban helytelen lenne arra következtetni, hogy Ney Ferenc emlékezései valamiféle elfogult és forradalmas lelkületű röpirathoz hasonlíthatók. Mielőtt ezt alaposabban taglalnám, ideje főhősünkről, illetve nagyon sokszínű egyéniségéről bővebben szót ejteni. Ki is ő? A Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent kötet történelmi mélységű előszavában Buzinkay Géza, aki egyszersmind sajtó alá rendezte és jegyzetekkel is ellátta Ney Ferenc (1814–1889) emlékezéseit, igazi és magyar földön ritka self-made man-nek mondja, írónak, forradalmárnak és pedagógusnak nevezi. Pályája nem csak azért tanulságos, mert – miként Buzinkay írja – az emlékezések „sok tekintetben az irodalmár és forradalmár magyar reformnemzedék portréját és tájékozódásának irányait rajzolják meg.” Igazán izgalmas az is, hogy a csaknem kétszáz éves szövegek egyik-másik megállapítása máig érvényes mondanivalót hordoz; mint például a kötet címét „megfejelő” idézet Ney kortársától, Pauler Tivadar (1816–1886) vallás- és közoktatásügyi minisztertől, aki szerint „feladatunk az európai műveltség színvonalára emelkedni”.
Műveltségben, tudásban és szervezőkészségben nem volt hiány Ney Ferenc esetében sem, aki nemzedékének sok tagjához hasonlóan, nem nemesi származású lévén, gazdag arisztokrata családoknál „tanult”, egyszersmind ezzel a nevelősködéssel biztosította megélhetését. Ney alig tizenkilenc éves, amikor a szombathelyi premontreieknél tett érettségi és rövidre szabott egyetemi tanulmányok után – járt a pesti és a bécsi orvosi karra, valamint a pozsonyi jogakadémiára – előbb Bihar vármegyében Lányi Imre főispánnál, majd Martonvásáron és Pesten gróf Brunszvik Ferenc családjában nevelősködik, majd ezután a következik a már említett, Zemplén vármegyei birtokos, az ugyancsak gróf Sztáray Albert. Hihetetlen, hogy a nevelősködés idején Neynek – nagyjából a harmincas évtizedben – mi mindenre jutott ideje: újságoknak dolgozik, Bécsből tárcaleveleket ír, megjelenik az Utazás a Holdba című regénye, amely az első magyar tudományos fantasztikus regény. Ehhez a munkához tanulmányozta John Herschel angol csillagász és matematikus felfedezéseit, ami jelzi egész életében megőrzött kitartó természettudományos érdeklődését. Ugyancsak életre szólt az a tudásanyag, amelyet a főúri kastélyok szellemi kincsekben gazdag könyvtáraiban sajátított el; eredetiben olvasott fontos irodalmi és pedagógiai műveket, hiszen a latin és a német mellett megtanult franciául, olaszul, törökül, angolul, spanyolul, s belekezdett a görögbe, svédbe és dánba is.
Szellemi életrajzának kiemelkedő teljesítményeiről – egyik másolója volt az Országgyűlési Tudósításoknak, amelyet Kossuth kéziratban adott közre, lefordította a Fidelio és több más opera librettóját, tanulmányokat írt Széchenyi lapjába, a Társalkodóba, s a sort hosszan folytathatnánk – hű képet kap az, aki elolvassa a Fekete Sas Kiadó igényes kötetét. Szoros értelemben vett életrajzából most csak két elfoglaltságát emelem ki, mert mindkettő megkülönböztetett helyet biztosít neki a magyar művelődéstörténetben. Csaknem tizennyolc évet tölt a kisdedóvó intézeteket összefogó egyesület élén, majd az 1860-as évektől mind nagyobb energiát fordít a reálgimnáziumok – egykori terminológiával a reáltanodák – fejlesztésére. Nehezen hihető, de igaz, hogy a klasszikusokon nevelkedett, jórészt humán műveltségű és jogi végzettségű elit egy része élesen támadta a reáliskolákat. A pesti oktatásügyben mind több vezető tisztséget ellátó, kortársaihoz hasonlóan a kiegyezés után különösen aktív közéleti szerepet vállaló Ney – Pest város képviselőjeként is – mindig mértéktartóan és körültekintően foglal állást. Mai szemünkkel is szívesen olvasunk arról, hogy – Eötvös József szellemében – Ney Ferenc „igen is” az autonómia mellett érvelt, s pártolta, hogy „szabad egyház” legyen „a szabad államban”. A XIX. századi szabadelvűség tágas eszmei síkján mozogva a reáltanodát – miként Buzinka Géza írja – felekezeti szempontból „közössé” nyilvánította, s amellett érvelt, hogy az intézményekben ne legyenek „vallás- és nemzetiségkülönbségek”. Távol állt tőle mindenfajta türelmetlenség: azt írta például, hogy az „okos kisdedóvó bármennyire szent is előtte a nemzetiség felvirulása – idegen ajkúak közt mégsem erőszakolja a nemzeti nyelv gyakorlását”. De a szellemi nyitottság jegyében a honszerető forradalmár, aki mindig „törhetetlen” magyar akart lenni, még a Bach-korszakban is vitába száll azokkal, akik a „12 évi sanyart – 1849-től 1860-ig – most azzal szeretnék helyreütni, hogy a német nyelv tanulásától is irtóznak,” tehát Goethe, Schiller, Kant, Fichte és mások nyelvétől.
De milyen is az a magyar nyelv, amelyen Ney írt, és amelyen a mai olvasónak – hm – át kell rágnia magát? Régies persze, de élvezhető, és egyáltalán nem kell „nyelvi szenvedéseket” kiállnunk. Ellenkezőleg: olvastatja magát például az az epizód, amelyben a nemzetőrségben hadnagyi rangot elérő Ney leírja, hogy részeg káplár beosztottja miként ellenkezett egy bizonyos honvéd-őrnaggyal, aki történetesen Görgey Artúr volt, mert Kossuth parancsára, de írásbeli felhatalmazása nélkül el akart vitetni négy ágyút a fő-lőporraktár mellől. Az éles vita nem fajult tettlegességig, bár Ney visszautasítja Görgey azon felvetését, hogy a káplárt „kurta vasra kell veretni”. A hadnagy nem késik az ironikus válasszal: „Nincs szerencsém ilyesféle eszközzel rendelkezni.” Az őrnagy és a hadnagy másnap egyaránt elmentek Kossuthoz, aki aztán – jó kormányzó módjára – elrendezi a dolgot, csak annyit kér, hogy a részegeskedő káplár ne tölthessen be a jövőben ilyen fontos pozíciót. Az olvasó figyelmét leköti a nyelvileg jól megformált szöveg, feltűnik azonban, hogy Ney mindkét vezetőről a néphagyományban rögzült képet – hogy ne mondjam, sztereotípiát – örökíti meg: a rideg „márványszerű” magatartású Görgeyét, aki ingerülten vette tudomásul, hogy egy jöttment káplár nem teljesíti parancsát, és Kossuthét, akinek Nádor utcai lakásában az előszoba „megtelt mindenféle néppel” – főúr, pópa, kanonok, alföldi pór és még sokan mások várakoztak ott. Főhősünk jutott be elsőként, s nyugtázta, hogy Kossuth beszédét „sajátságos megnyerő arckifejezés” kísérte, „lelkes, szép kék szeme” mintha előre jelezte volna, hogy „kész lesz valamikor mindent ezen úri emberre bízni” – vagyis Görgeyre. Az olvasmányosan előadott eseménysor szépséghibája, hogy a mindenre kiterjedő szerkesztői gondosság – Hermann Róbert professzornak, a kor kiváló kutatójának segítségével – kiderítette, hogy a találkozók ilyen időrendben valószínűleg nem történhettek meg. Buzinkay Géza történészi alaposságú jegyzetapparátusa ezúttal is útba igazít, mint végig a kötet folyamán.
Emlékezetünk olykor kihagy, tévúton botladozik, miért éppen Ney Ferenc lett volna kivétel? De nem téved hangulatfestésben, az atmoszféra eleven leírásában: Ney emlékezései nyomán a XIX. századi Pest utcáin és hétköznapjaiban találja magát az olvasó, átéli a lázas reformkort, de az Újépület rettenetét is, valamint a kiegyezés körül beindult közéleti pezsgést. Magánéletének egyik legszebb napjára, esküvőjére így emlékszik a főhős: „Színig megtelt a boldogság kelyhe.”
Egyszerűségében is bámulatosan szép mondat, mintha tegnap írták volna.
(„Feladatunk az európai műveltség színvonalára emelkedni.” Ney Ferenc [1814–1889] író és pedagógus emlékezései. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Buzinkay Géza. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025.)
