Lett kecskénk megint. Nem is egy, mindjárt kettő.
Amióta Tökink – akiről hűségesebb olvasók bizonyára tudják, hogy lánykecske volt, és azt is, miért kapta mégis e nevet – idén tavasszal kimúlt, üresebb lett a hátsó udvar és kicsit eltűnt belőle a jókedv és a humor. Igaz, a libák itt-ott gondoskodnak burleszkbe hajló jelenetekről. A minap is csatasorba álltak az ól előtt, amikor észrevétlenül szerettem volna kiosonni a tojásukkal, amit jó mélyre elvermelnek a szalma alá. Ha méterekre odébb vannak a bejárattól, s jómagam a fák árnyékában lopakodok arrafelé, lehetőleg lábujjhegyen, egyikük akkor is észrevesz a szeme sarkából, és hangos rikácsolással riasztja a többit, „hé, megjött az ellenség, ott van a kezében a doboz, szándékai egyértelműek, gyerünk, támadjuk meg sebtiben!” Ha valami csoda folytán mégiscsak sikerül besurranni az ólba és összeszedni a tojásokat, biztos, hogy amint hátrafordulok, meglátok három nyakat magam mögött, sziszegve. A csőrük közül kikandikáló recés nyelvük mintha külön csattogna, hogy ne legyen elég a fülsüketítő gágogás. Ilyenkor magam is megemelem a hangom, na jó, bevallom, néha sikítok is, toppantok a lábammal, mintha az segítene. A kutyák a jelenet láttán veszettül vonyítani kezdenek, amitől a libák csak még hangosabban ribillióznak, s olykor eltelik így öt-tíz perc is, mire nagy nehezen kijutok az embermagasságú ólból. Vonhatnék párhuzamot magam, és Márton püspök között, ám csak kívülről tűnik egyformának bezártságunk a libaólba. Az ő céljai magasztos voltak, míg én csak a tésztagyúráshoz próbálnám összeszedni a tyúktojástól háromszor nagyobb, ezért meglehetősen gazdaságos nyersanyagot.
Töki humora fennköltebb volt. Olykor a cipőfűzőnket kötözgette ki, máskor a zsebünkből kilógó sapkát, kesztyűt csente el. Ilyenkor mintha a szája sarka is hátrébb húzódott volna, mutatván: maga is nevetve élvezi a jelenetet.
Hónapokig volt üres nélküle a hátsó kert, pedig kitartón böngésztük a hirdetéseket, hol lelhetnénk méltó utódra. Csakhogy a legtöbb felkínált jószág tőlünk száz-kétszáz kilométerre kellette magát, többe lett volna a benzin, mint a vételár. Meg aztán szállítani is nehézkes ilyen messziről, a kecske nemigen ül úgy ölben, mint egy kiskutya, egyéb megoldandó problémákról nem is beszélve.
A sors, vagy talán a túlvilágról Tökink szelleme azonban segítségünkre sietett: szomszéd falubeli ismerős vált volna meg két, pár hetes gidától. Anyjukat már fejni kellene, a „gyerekek” ilyenkor rendszerint csak útban vannak. Kétszer se kellett mondania, rábólintottunk gyorsan mind a kettőre. Az egyik tarka, a másik hófehér, nevük is lett napokon belül. Jó darabig bizalmatlanul méregettek bennünket, kerülték a kezünket, akkor is, ha salátával vagy margitvirág leveleivel érkeztünk. Picik még és pajkosak, ugrálnak fel, s alá, összebökik a fejüket. Néha a libákat kergetik meg, máskor a kakasokat késztetik gyors menekvésre, de a vidámság velük együtt vitathatatlanul visszaköltözött a kert végi birodalomba megint.