Ez az írás most kivételesen (?) nem a Népszaváról szól, mint ahogy az elmúlt hetek szombatjain arról szólt, már csak azért sem, mert akkor 153 év szerepelne a címben, és mellette egy kereszt, utalva a 153 éves lap jelenlegi helyzetére. Nem, már csak azért sem, mert még mindig reménykedünk, mindannyian, akik itt dolgozunk, és talán azon túl is, hogy nincs vége, nem lehet vége. De erről majd hétfőn, a következő héten, amely vízválasztó lesz a Népszava sorsában. Ezért aztán most visszatérek a korábbi kerékvágásba, azaz a magyar politikai élet hétköznapjaira.
„Nem lenne szép dolog szembemenni a demokratikus népakarattal és felhatalmazással…” – ezt posztolta a miniszterelnök Török Gábor kommentjére, amelyben bírálta a köztársasági elnök leváltásának módját, illetve az országgyűlési képviselők mandátumának időkorlátozását.
Török szerint ugyanis amit a Tisza csinál Sulyok Tamással, illetve a leváltása érdekében, az szinte rosszabb a Fidesz törvénybarkácsolásánál.
Hogy Magyar Péter miért tartotta fontosnak éppen Török bejegyzését értékelni, azt nem tudom, már csak azért sem, mert számos bírálat és dicséret érkezett a címére az ügy kapcsán. Én magam, hogy csatlakozzak a kórushoz, amely véleményt nyilvánít a szándékról, azokkal értek egyet, akik azt mondják: Sulyok Tamásnak mennie kell, szinte mindegy is, hogy hogyan. Az elnöknek már a múltja meghamisításával kitelt a becsülete, államelnöki működésével pedig végképp. Ha valamit hibának tartok, az az, hogy erre nem került jóval korábban sor, túl hosszú időt hagyott a miniszterelnök arra, hogy Sulyok magától távozzon. Ezen idő alatt fölsorakozott mögötte a Fidesz, élén Orbán Viktorral, hogy szabadságharcost, a jogállamiság letéteményesét faragja belőle, és amely szerepet az elnök fel is vállalt. Szóval Török aggodalma és felszólamlása értelmetlen és felesleges is, főként, ha ő is úgy gondolja: Sulyok rászolgált a menesztésre.
Más a helyzet a másik bírálattal, ami a képviselők mandátumának időkorlátját jelenti. Természetesen nem arról van szó, amit a Magyar Nemzet csütörtöki címlapján ír, vagyis hogy politikusokat 1945–49-ben tiltottak el a választástól. Értem én, hogy mind a Fidesz, mind pedig a Mi Hazánk most diktatúráról, a jogállamiság sárba tiprásáról beszél, miközben tizenhat év, a veszélyhelyzeti kormányzás, a parlament kikapcsolása alatt ez eszükbe sem jutott. De nem akarok relativizálni, volt, ami volt, túléltük a tizenhat évet, a mai hibák mai hibáknak számítanak. Az az érv tehát, amit fentebb idéztem és amit Magyar Pétertől idéztem, egyáltalán nem válasz a kritikákra. Mert ha így lenne, akkor zeneszóval kellene bevezetni a halálbüntetést, mert – tudjuk – a többség mellette szavazna.
Vagyis: nincs az a demokratikus népakarat, amely felülírná az állampolgári jogainkat.
Azt például, ha egyéb magyarázat nincs rá – bírósági döntés –, akkor ezt a jogot nem korlátozhatják, pusztán a többség akaratára hivatkozva. Márpedig az állampolgári jogom, hogy választó és választható legyek, azaz ha az emberek rám szavaznak, azt akarják, hogy képviselő legyek, akkor ezt tudomásul kell venni.
Ha háromszor, ha négyszer, akkor is.