Első elnöksége alatt Donald Trump az America First jelszóval hirdette meg irányadó külpolitikai doktrínáját. Ebben megkérdőjelezte az amerikai világpolitika olyan hagyományos elemeit, mint az Egyesült Államok kivételessége, a demokráciaterjesztés és a szabályokon alapuló liberális világrend. Ez a vonal a tudatos, kvázi-izolacionista önkorlátozás jegyeit viselte: kevesebb külföldi nemzetépítés és katonai beavatkozás, keményebb kereskedelmi alkudozás és nagyobb szövetségesi teherviselés a védelmi kiadásokban. A Trump 1.0 négy éve alatt az USA egyetlen jelentős külföldi katonai intervenciót sem hajtott végre.
A második elnöksége óta egyre gyakrabban merül fel a kérdés: létezik-e új Trump-doktrína? Bár a válasz továbbra is vitatott, egyre világosabban kirajzolódik egy olyan külpolitikai logika, amely Trump első ciklusában még csak részben volt jelen, ma viszont már az amerikai külpolitika egyik szervezőelvévé vált: a kényszerítés. (Stephen M. Walt neves amerikai külpolitikai guru – némi retorikai túlzással – egyenesen „ragadozó hegemóniáról” beszél.)
A kiterjedten alkalmazott washingtoni büntetővámok, a pénzügyi szankciók, a gazdasági nyomásgyakorlás, a katonai fenyegetések és a szövetségesekkel szembeni hangos követelések, illetve – végső esetben – a katonai erő alkalmazása ma már nem kivételes eszköznek, hanem az amerikai diplomácia elsődleges módszerének tűnik. Trump nem a tárgyalások után nyúl a nyomás eszközeihez. Ellenkezőleg, előbb nyomást gyakorol és csak azután tárgyal. A Trump 2.0 egyik legmaradandóbb öröksége éppen az lehet, hogy a kényszerítésből nem csupán politikai stílust, hanem tényleges külpolitikai doktrínát formált.
Persze az USA mint első számú szuperhatalom mindig is alkalmazott kényszerítő eszközöket. Kuba ellen például már több mint hat évtizede van érvényben átfogó blokád. A Trump 2.0 újdonsága nem maga a kényszerítés, hanem annak nyíltsága és központi szerepe. A Fehér Ház és a Pentagon új stratégiai dokumentumai már-már „intézményesítik” ezt a szemléletet. A nemzetbiztonsági és a védelmi stratégia a gazdasági és katonai erő egyoldalú alkalmazását az amerikai érdekérvényesítés kulcseszközének tekinti.
A kereskedelmi fronton a Trump elnök által különösen kedvelt büntetővámok és a „másodlagos” (azaz közvetett) szankciók egyre inkább geopolitikai eszközzé váltak. Az amerikai piachoz való hozzáférés gyakran politikai engedményekhez kapcsolódik. Az Iránnal folytatott fegyveres konfliktus és a Venezuela elleni intervenció pedig azt mutatja, hogy a katonai erő már nem pusztán fenyegetés vagy elrettentés, hanem a kényszerítés tényleges eszköze lett. Pedig Trump korábban azzal kampányolt, hogy nem indít új háborúkat, és véget vet az amerikai katonai kalandok és a „végtelen háborúk” korszakának.
A szövetségesekkel szemben alkalmazott nyomás – a NATO finanszírozásától a kereskedelmi vitákig – szintén a kényszerítő logika része. A Grönlanddal kapcsolatos amerikai követelések és a katonai opció időnkénti lebegtetése pedig jól illusztrálja, hogy a durva nyomásgyakorlás már a szövetséges országokkal szemben sem számít tabunak. Utóbbiról Kanada, Panama és Kuba vezetői is sokat tudnának beszélni.
Felmerül a kérdés: biztonságosabb vagy veszélyesebb lett a világ Trump 2.0 alatt?
Az elnök és a hozzá közel álló, „realista” külpolitikai elit szerint a világ nem erkölcsi elvek és globálisan egyeztetett játékszabályok szerint működik, hanem a tényleges erőviszonyok alapján. Szerintük azért vált veszélyesebbé a világ, mert Trump 2.0 előtt a legfőbb ellenfelek már elkezdtek nem félni Amerikától. A hiteles fenyegetés és az erő gyakorlati demonstrálása azonban helyreállíthatja az elrettentést. Ha Washington egyértelműen jelzi, hogy kész súlyos gazdasági vagy katonai árat fizettetni ellenfeleivel, akkor csökkenhet a konfliktusok valószínűsége. A kritikusok viszont úgy vélik, hogy a folyamatos nyomásgyakorlás, a gazdasági és biztonságpolitikai zsarolás növeli az eszkaláció kockázatát. Ha minden konfliktus ultimátumok és fenyegetések formáját ölti, egyre kisebb tér marad a kompromisszumra.
Hogyan válaszoltak eddig Trump 2.0-ra Amerika geopolitikai ellenlábasai? Részben ellenálló képességük növelésével. A trumpi szankciók ösztönzik a dollárfüggőség csökkentését, az alternatív fizetési rendszerek kialakítását, a regionális kereskedelmi blokkok erősítését és az amerikai technológiától való függetlenedést. Peking már jó ideje dolgozik ezeken, de Trump kemény gazdasági nyomása további lendületet ad a törekvéseknek. Peking szemet szemért alapon aktívan ellenáll az amerikai vámpolitikai és technológiai nyomásnak, miközben kihasználja Trump nyugati szövetségeseket elidegenítő politikáját. Peking üzenete Európának és a globális Délnek egyértelmű: az USA megbízhatatlan, önző, újimperialista szuperhatalommá vált. Washington számára a potenciális veszély az, hogy még a Kínától jelenleg távolságot tartó országok is fedezéket kereshetnek Pekingben az amerikai kényszerítéspolitika ellen.
További alkalmazkodási forma az ellenkoalíciók létesítése. A történelem egyik visszatérő tanulsága, hogy a túlzottan domináns hatalmakkal szemben más államok gyakran összefognak. Az amerikai kényszerítő vonal mélyíti például a Kína és Oroszország közötti együttműködést, miközben regionális középhatalmak – India, Brazília, Szaúd-Arábia, Törökország és mások – igyekeznek nagyobb stratégiai autonómiát kialakítani.
Oroszország Trump kényszerítő külpolitikájában elsősorban lehetőséget lát. Moszkva üdvözöl minden olyan fejleményt, amely gyengíti a NATO kohézióját. Trump tranzakcionális szövetségfelfogása és az EU-val szembeni ellenségeskedése azokat a geopolitikai repedéseket szállítja a Kremlnek, amiket az keres.
A szövetséges európai országok, Japán, Dél-Korea és Kanada továbbra is az amerikai biztonsági garanciákra támaszkodnak, de egyre fokozottabban törekednek saját mozgásterük kiszélesítésére. Az európai stratégiai autonómia sürgetése, az önálló védelmi képességek fejlesztése vagy a kereskedelmi diverzifikáció az amerikai kényszerítő politikára adott válaszként értelmezhető.
Paradox módon tehát a kényszerítés külpolitikája hosszabb távon csökkentheti az Egyesült Államok globális befolyását, ha partnerei és ellenfelei egyaránt a függőség mérséklésére törekednek.
A nemzetközi rendszer szempontjából ez egy „biztosítási politika” kialakulását eredményezheti. Az államok nem feltétlenül fordulnak közvetlenül szembe Amerikával, de igyekeznek mérsékelni sebezhetőségüket a külső nyomással szemben. Új kereskedelmi partnereket keresnek, csökkentik a dollár súlyát és növelik katonai önállóságukat.
Különösen kockázatos a közeli szövetségesekkel szembeni aránytalan nyomásgyakorlás, mert gyengíti az USA legnagyobb stratégiai előnyét: kiterjedt szövetségi rendszerét. Európa már nem azt kérdezi, hogy Washington megvédi-e külső támadás esetén, hanem azt, hogy a trumpi Amerika nem vált-e stratégiai kockázati tényezővé.
A többpólusú világban mindez különösen veszélyes dinamikát teremthet. Ha minden jelentős szereplő a saját védelmi és elrettentő képességeit erősíti, a biztonság növelésére tett lépések mások számára fenyegetésként jelenhetnek meg. Trump 2.0 egyik paradoxona emiatt az, hogy miközben a „béke az erő által” reagani jelszavát hirdeti, külpolitikája olyan alkalmazkodási folyamatokat indíthat el, amelyek hosszabb távon éppen a nemzetközi rendszer széttöredezését, a blokkosodást, a stratégiai bizonytalanság és konfliktuspotenciál növekedését eredményezhetik.
A kényszerítés rövid távon gyakran eredményes. A hiteles fenyegetés növelheti az alkuerőt, gyors engedményeket kényszeríthet ki, és az erős vezető képét sugallhatja, amire Trump különösen érzékeny. Hosszabb távon azonban fennáll a veszélye annak, hogy a világ szereplői nem Washington követeléseihez alkalmazkodnak, hanem annak kiszámíthatatlanságához. Ez pedig egy olyan nemzetközi rendszert hozhat létre, amelyben kevesebb a bizalom, gyengébbek a szövetségek, és nagyobb a konfliktusok eszkalációjának a kockázata.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.