Mindketten sikeres krimiszerzők, mégsem íróként kezdték. Mi visz valakit újgörög szakra?
P.Á.: Szerintem az istenek. Én őket hibáztatom. Tizennégy éves voltam, amikor a családommal három hétre eljutottunk Görögországba. Zsigulival és Daciával, ahogy akkoriban kellett. Édesapám építész, édesanyám magyar–történelem szakos tanár volt, úgyhogy mi nem a tengerparton feküdtünk, hanem három hét alatt végignéztünk mindent, a bokáig érő romoktól kezdve. Én pedig teljesen beleszerettem Görögországba, és akkor döntöttem el, hogy ezt a nyelvet meg akarom tanulni. Csakhogy Szekszárdon 1989-ben egyetlen görögtanár sem volt. Amikor felkerültem az egyetemre, rögtön elkezdtem görögül tanulni, felvételiztem az újgörög szakra, és ott ragadtam. Nekem Görögország azóta is olyan, mintha hazamennék. Múlt héten például öt napot töltöttem Thesszalonikiben. Dolgoztam, futottam, írtam a könyvemet, bóklásztam a városban, és egyszerűen azt éreztem, hogy ott könnyebb levegőt venni. Mintha a szigorú, sváb kisvárosi közeg után – ahol a könyveim is játszódnak – valami egészen különös szabadságérzést adna ez a másfajta mentalitás.
És hogy lesz egy konduktorból krimiíró?
M.Á.: Úgy, hogy eltörtem a lábam. Hathetes fekvőgipszet kaptam, és amikor már két nap múlva mindenkinek az agyára mentem, a férjem elém rakott egy hirdetést az ÉS-ből: egy kiadó krimipályázatot hirdetett. Azt mondta: „Ezt csináld.” Nagyjából mire felgyógyultam – jó, egy kicsit tovább tartott –, megírtam a Rókabércet. Aztán szinte észrevétlenül helyet cserélt a hobbim és a hivatásom. Most már csak évente körülbelül tíz hetet dolgozom konduktorként egy gyönyörű kis normandiai faluban, ami egészen más, mint amit általában Franciaországról gondolunk. Olyan pici, hogy még pékség sincs. Ott minden sokkal egyszerűbb. Az ember ilyenkor egy csomó mindent otthon hagy. Nincs szétszóródás, csak egy feladatom van, a többi pedig végtelen nyugalom.
Mindketten erősen kötődnek egy másik országhoz. Miért játszódnak a regényeik mégis Magyarországon?
M.Á.: Szerintem nagyon fontos identitásképző dolog, hogy hol nő fel az ember. Én pesti lány vagyok. Nem budapesti – pesti. Ettől még nagyon szeretek elmenni sokfelé, de ugyanannyira szeretek hazajönni is.
P.Á.: Ne találjunk már ki valami újat, amikor van egy világ, amit belülről ismerünk. Persze a könyveim Szekszárdja nem ugyanaz, mint a mai város. Tudatosan nem akartam belevinni az elmúlt évtized politikai viharait, ezért valamivel idillibb. Aztán könyvről könyvre mégis sötétedik, ahogy a főszereplő egyre jobban megismeri ezt a zárt, nagyrészt sváb közösséget, és rájön, hogy nem minden olyan egyértelműen pozitív. Van benne egy nagyon erős megtartó kisvárosi közeg: mindenki ismer mindenkit, mindenki odafigyel a másikra. Csakhogy ennek ára is van.
Egy krimi honnan indul? Már az elején tudják a végét, és onnan bontják vissza a történetet, vagy írás közben is alakul?
P.Á.: Attól függ, melyik pillanatról beszélünk. Mire tényleg nekiülök írni, addigra már tudom, mi lesz a vége. Persze nem minden részletet. Most is pont azon gondolkozom – pedig a könyv nyolcvan százalékánál tartok –, hogy lehet, megölök még valakit.
M.Á.: Az már azért szemétség lenne.
P.Á.: Igen, de ez visszamenőleg történik! Vagyis már korábban megtörtént, csak most derül ki. Persze lehet, hogy végül túléli, szegény. De azt már az elején tudom, ki a tettes, mi a motivációja, és miért öl.
M.Á.: Nálam nagyjából a kiinduló helyzet, a probléma és a végkifejlet szokott meglenni. De hogy ez az út pontosan merre vezet, azt sokszor rájuk bízom. Nem is az ihletre, inkább arra, hogy a képzelt barátaim azt csinálják, amit akarnak.
Vagyis inkább csak megfigyelője ezeknek a figuráknak?
M.Á.: Inkább dokumentátora. Persze ez kettős tudatállapot, mert közben pontosan tudom, hogy én írom be őket a gépbe.
P.Á.: Az én sorozatom harmadik részében is már elkezdtek önálló életet élni a szereplők. Volt, hogy teljesen kiakadtam a főszereplőre: „Ezt most miért csinálod? Ki kérte ezt tőled? Ez hülyeség!” Az idei könyvem már egy új sorozat első része, teljesen új szereplőkkel. Ők még nem ennyire önállóak. Bár a főhősnő már az elején minden előzmény nélkül elkezdett lekvárt főzni, amit egyáltalán nem értettem. De mentem vele, mert szórakoztató volt.
Kívülről az írás magányos, békés munkának tűnik. Miből áll valójában egy könyv megírása?
P.Á.: Amikor abban a fázisban vagyok, amit marhára élvezek – nagyjából az első húsz és az utolsó húsz százalék közben –, alig bírok felállni az asztaltól. De amikor a középső hatvan százalékot írom, türelmetlen leszek, mert már tudom a végét, oda viszont el is kell jutni. A könyv nem írja meg magát.
M.Á.: Én akkor tudok jól dolgozni, ha teljesen belemegyek. Mindenki csodálkozik, milyen gyorsan megírok egy könyvet, de utána egy csomó ideig semmit nem csinálok, vagy egészen mással foglalkozom. Viszonylag jól teljesítek az időnyomás alatt, és úgy szervezek mindent, hogy a határidőre biztosan elkészüljek. Közben persze ott van az óriási rémület is: úristen, meg tudom én ezt csinálni? Hiába van már számos példám arra, hogy igen, minden alkalommal képes vagyok teljesen kétségbe esni.
Mi segít átbillenni a holtponton?
P.Á.: Joyce Carol Oates mondta, hogy csak a megírt szöveggel lehet dolgozni. Amíg nincs szöveged, nincs semmid. Az első könyvemnél a General Press azt kérte, írjak bele még egy gyanúsítottat, mert attól még izgalmasabb lesz a történet. Úgy írtam bele utólag, hogy azóta sem tudta senki megmondani, melyik szereplő volt az. Ha akkor meg tudtam csinálni, most is megoldom valahogy. Azt viszont már tudom, hogy a végét imádni fogom írni. Onnantól már visz magával. A vége mindig teljes agyhalál. Van egy extra mellékhatása is: egyszerűen nem áll le az agyam. Olyan intenzív álmaim vannak – semmi közük a könyvhöz –, hogy éjjel felébredek, és azon gondolkodom: ez most mi volt?
M.Á.: Engem az segít át, hogy tudom: a rémület a folyamat része. Megnyugtat, hogy pánikban vagyok, mert ez kell ahhoz, hogy elkészüljön. A sűrű életemben nagyon jól tudom egyszerre motiválni és nyomasztani magam azzal, hogy ha beledöglök is, ezt szombatra be kell fejezni, mert utána elmegyek Franciaországba. Közben rettenetesen élvezem is. Gyermeki örömmel tudok megírni egy-egy párbeszédet. Hogy mennyire jó! Milyen frappánsan válaszoltam saját magamnak!
P.Á.: Igen, meg hogy milyen jó poén! Pont attól lesz élő egy könyv, hogy játéknak, kreatív örömnek tekinted az írást. Ha az egész elkezd gépiessé válni, ha már pontosan tudod, hogyan kell összerakni, akkor olyan lesz, mintha ugyanazt az ételt főznéd meg százhetvenhetedszer ugyanabból a receptből. Csak hiányozna belőle az öröm. Én hiszek abban, hogy ezt az olvasók megérzik. Ha egy író elkezdi unni azt, amit csinál, az szerintem látszik a könyvein.
M.Á.: Nem gondolom, hogy ez feltétlenül így működik. Nagyon sokan szeretik újra és újra megenni ugyanazt a hamburgert. Óriási rajongótábora van a McDonald's-nak, és nem unják meg. Szerintem ez írói döntés: valaki McDonald's-hamburgereket akar gyártani, vagy inkább elmegy más irányba. Ettől én még nem leszek fine dining, mint ahogy nem vagyok Krasznahorkai vagy Halász Rita sem. De ha már gasztronómiai hasonlatoknál tartunk, én magamat inkább kézműves hamburgerhez pozicionálom. Néha kerül bele francia kéksajt, máskor hagymalekvár. Mindig kicsit más. De attól még hamburger.
Hol tart most a magyar krimi? Még épül, vagy már kialakult a saját hagyománya?
M.Á.: Szerintem most nagyon felfutott.
P.Á.: Lényegében felrobbant.
Miért?
M.Á.: Egyrészt begyűrűzött egy világtrend, másrészt mert a krimi tudja képviselni azt az eszképista vonalat, amihez akkor fordulunk, amikor nem akarunk a világ összes bajával szembesülni, mert abból egyébként is eleget kapunk. Miközben helyreállítja a kizökkent világ rendjét: a bűnös elnyeri a büntetését. Ugyanakkor szerintem a krimi kiválóan alkalmas arra is, hogy olyan társadalmi problémákat mutasson meg, amelyek valóban érdeklik az olvasókat. Valahol a magas irodalom és a lektűr határán mozog.
P.Á.: Szerintem a krimi mindig is népszerű volt Magyarországon. Más kérdés, hogy volt-e magyar krimi. A szocialista krimik – az Albatrosz-sorozat például – elképesztő példányszámban fogytak, ma már kutatócsoportok is foglalkoznak velük. A modern magyar krimi elindulását Kondor Vilmos és Baráth Katalin nevéhez kötik. Egy kisebb szünet után egyszerre több szerző is feltűnt: Slavisek Judit, Cserháti Éva, Zajácz Zoltán és mások. Ehhez persze az kellett, hogy néhány kiadó felismerje: ebben van lehetőség. Onnantól az egész egyszer csak berobbant. Érdekes, hogy volt egy időszak, amikor sokan külföldi álnéven, külföldi helyszíneken játszódó történeteket írtak. Ma már szinte senkinek sincs külföldi álneve, és rengeteg Magyarországon játszódó, magyar problémákkal foglalkozó krimi születik.
Nőként írni jelent bármi többletet vagy hátrányt?
P.Á.: Tematikában biztosan. Nekem kezdettől fontos volt, hogy női közösséget építsek a könyveimben, és megmutassam, mennyire tudják támogatni egymást. Az írás folyamatát szerintem nem feltétlenül befolyásolja. A magyar könyvpiacot viszont intézményi szinten még mindig férfiközpontúnak érzem. Olvasói oldalról ezt kevésbé látom, de azt igen, hogy a férfiak nagyobb támogatást kapnak. Amikor két és fél éve megjelent az első könyvem, én a sajtóból jöttem, ezért tudatosan rámentem a sajtómegjelenésekre. Aztán történt egy kisebb robbanás: a lapok hirtelen rájöttek, hogy vannak magyar női krimiírók. Ügyesen láthatóvá váltunk, de tettünk is érte. Persze ezzel együtt jöttek a kritikák is: kevésbé sikeres férfi írók – én wannabe íróknak hívom őket – azt írták, a nőknek könnyű, felveszik a magassarkút meg a rövid szoknyát, és máris ott a sajtó.
M.Á.: Az biztos, hogy ha valaki nagyon fel akar dühíteni, akkor nevezzen csak „gyerekírónőnek”. Akkor akár még ebben a kis csészében is meg tudom fojtani. Vannak ilyen kicsit becsmérlő, kategorizáló szóhasználatok. Az írónő szót is csak akkor szeretem, ha utána valakire azt mondják: ő pedig íróférfi. Nem gondolom, hogy ugyanolyan lenne a világlátásom, mint egy átlagos férfi szerzőé. Mindenkinek saját nézőpontja van attól függően, honnan jön, milyen élethelyzetben él, és ehhez a neme is hozzátartozik. Ettől még az én férfialakjaim nem kevésbé hitelesek, mint egy férfi szerző női figurái. A gyerek- és ifjúsági irodalomban több a női szerző, ott nem érzem, hogy a férfiakat jobban sztárolnák. Nekem van egyfajta jóleső farkasvakságom is erre az egészre. Ritkán tűnik fel.
Mit kezdenek az arctalan kommentekkel?
P.Á.: Én például nem olvasok molyos értékeléseket. Az elején elkezdtem, aztán rájöttem, hogy pszichés egészség szempontjából ez nekem inkább árt. Azoknak a véleménye fontos, akikben hiszek: a szerkesztőmé, néhány kollégámé és az olvasóimé. Úgysem fogok mást írni azért, mert valaki azt szeretné, hogy a főszereplőm holnaptól antialkoholista legyen. Az egész könyvsorozat a borra épül. Ha zavar, hogy bort isznak benne, ne olvasd a könyvemet. Ennyi művészi szabadságunk azért legyen.
M.Á.: Én nagyon tudok örülni a jó kritikának. Nem annak, amelyik dicséri a könyvet, hanem amelyik magáról a könyvről szól. Arról, milyen a cselekmény, mennyire következetesek a szereplők, milyen a nyelvi megformáltsága. Nem muszáj, hogy csupa jót mondjanak. Rengeteget tanultam jól megírt, megalapozott kritikákból. Viszont amikor egy kritikáról süt, hogy el sem olvasta a könyvet, csak előfeltevései vannak, az egészen más. Molnár T. Eszterrel például úgy lenácizott minket valaki Az emberek országa miatt, hogy az már egyszerű személyeskedés volt. Nemrég a General Press kirakott valamit a Rókabércről, és egy olvasó odaírta, hogy soha többet nem olvas tőlem semmit, mert ebben a könyvben minden van: drog, alkohol, vibrátor, megcsalás. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy belinkelem neki az egyik gyerekmesémet, hogy tudok olyat is írni, amiben család van, szeretet, pozitív dolgok.
P.Á.: Szerintem ritka a jó kritika. Hozzáértő, megalapozott, nem pusztán érzelmi alapon megírt recenziót nagyon nehéz találni. Ebben a nagy demokratizálódásban sokan gondolják, hogy kritikát írnak, de valójában fogalmuk sincs róla. Persze mindenkinek szíve joga véleményt mondani. Ahogy az is az én jogom, hogy elolvasom-e, és hagyom-e, hogy kiakasszon. Az én műfajom a cosy crime, ami elég nőies műfaj. Van benne sütievés, kávézás, takarítás, csomó hagyományosan nőiesnek tartott tevékenység. És van egy nőtípus, akinél ez kiveri a biztosítékot. Ilyenkor jön az „ebben nincs is rendes nyomozás” komment. A világból ki lehet kergetni azzal a közkeletű hittel, hogy ami női, az felületes.
M.Á.: Pontosan. A hozzá nem értők számára teljesen összefolyik az, hogy nekem nem tetszett, és az, hogy nem jó. Pedig ez a kettő nem ugyanaz. Az, hogy két narratív szál nyelvileg nem különül el eléggé, hiba. Az, hogy nem tetszett, hogy XY meghalt a végén, ízlés kérdése.
Sokan azt mondják, egyre kevesebbet olvasunk. Közben a krimi egyre népszerűbb.
P.Á.: Szerintem nem feltétlenül olvasnak kevesebbet. Tudom, hogy ez az általános vélekedés, főleg a fiatalokról, de nagyon sok fiatal rengeteget olvas. Ott vannak például a TikTokon befutott vastag dark romance könyvek. Az is könyv, az is olvasás. Valahol el kell kezdeni.
M.Á.: Más kérdés, hogy innen nem lépnek aztán tovább.
P.Á.: Szerintem van rá példa, csak ritka. Én optimista vagyok, most jöttem Görögországból.
M.Á.: Én nem. (nevetnek)
P.Á.: Inkább a szövegértési képességek miatt aggódom. Már a krimin belül is látszik, hogy van, aki egyszerűbb nyelven, kisebb szókinccsel, egyszerűbb mondatokkal ír. Nyilván mások az olvasói, és lehet, hogy többet is ad el. Van, aki szerint már mi is túl bonyolultak vagyunk.
M.Á.: Én biztosan. Ma Magyarországon huszonkét százalékra mérik a nyolcadikosok között a funkcionális analfabéták arányát. Nekik már mi is nehezek vagyunk.
A gyerekkönyvek olvasóiból lesznek felnőtt olvasók?
M.Á.: Nagyon fontos, hogy jó könyvek kerüljenek a gyerekek és a fiatalok kezébe. Erre szerencsére ma már nagyon sok lehetőség van, mert baromi jó a kortárs magyar gyerekirodalom. Ha viszont ezt összevetjük az irodalomoktatással, akkor látható, hogy a kortárs gyerekirodalom elég erős ellenszélben dolgozik. Hála Istennek vannak szentéletű, őrült irodalomtanárok, könyvtárosok és mások, akik vállalják, hogy a hetven éve tanított kötelezők mellé vagy helyett kortárs műveket visznek be. Én teljesen megértem azt a gyereket, aki a Kincskereső kisködmönt nem tudja végigolvasni. Azt hinnénk, ez ma már nincs így, pedig harmadikosok tömegének kell még mindig elolvasnia. Közben persze sokan fedezik fel maguknak az olvasást. Viszont azt is látom, hogy ha valaki bekerül egy bizonyos zsánerbe, akár a következő hetvenöt évét is eltöltheti úgy, hogy kizárólag azt olvassa. Sokan nem nyitottak arra, hogy tágítsák a komfortzónájukat. Pedig itt lenne szerepe az oktatásnak: valami mást mutatni.
Mikor van az a pillanat, amikor végleg elengedik a könyvet?
M.Á.: Én bármikor újra tudnék írni bármit. Vagy legalább még egy kicsit javítani rajta. Szerintem nincs olyan szöveg, ami teljesen készen lenne. Az utolsó korrektúrát nem adnám ki a kezemből semmi pénzért, miközben addigra már annyira ismerem, unom és gyűlölöm a szöveget, hogy csak azt mondom: vigyétek, ne is lássam többet. Onnantól már el tudom engedni.
P.Á.: Engem viszonylag hamar elhagy. Ez újságírói beakadás. Persze én is azt gondolom, hogy sosincs teljesen kész vagy tökéletes szöveg. De pont ezért elolvashatom még tizenhétszer is, akkor sem lesz az. Az egyik fő vezérelvem – nem hangzik túl szépen –, hogy utálok unatkozni. Egy ponton túl már nem akarok ugyanazzal foglalkozni. El kell engedni. Megírtuk. Kész. Menjen. Csináljunk valami mást.
