Először egy családi ebéd alkalmával hallottam Wernerről, aki évekkel korábban költözött feleségével az egyik délkelet-magyarországi kisvárosba, ahol házat vásároltak, amit felújítottak, és úgy tervezték, hogy nyugdíjas éveiket itt töltik el. Az elképzelésből valóság lett, mégsem fért a fejembe, miért költözik valaki Németországból az Alföld egyik kietlen szegletébe. Pedig ez már abban az időben – jó évtizeddel korábban – sem volt példa nélküli. Nem kellett sokat várnom, hogy megismerhessem Wernert.
Grillpartit rendezett. Volt apósom szólt, hogy a meghívottak között vagyok. Már a megérkezés pillanatában világossá vált, hogy ez az összejövetel éppen a formaságokat hanyagolja. Werner örült jöttemnek. Egyszerűen, mert nyitott és barátkozó személyiség, aki a mindennapi kapcsolataiban gyakorolja a „barátom barátja a barátom” életvezetési elvnek is felfogható elképzelést. Öröme másnak is szólt.
Új, magyar környezetében kevesen beszéltek németül. Végre valaki, akivel anyanyelvén diskurálhat. Nézésből ezt olvastam ki.
Gyorsan szót értettünk. Igaz, néha jeleznem kellett, hogy lassabban (langsam) beszéljen, és kevesebb szlenget használjon. Kacsintott, és nevetve annyit mondott kicsit katonásan: Jawohl. (Igenis.) Nem csak nyelvileg csiszolódtunk össze rövid időn belül. Hamar kiderült, hogy nagyjából ugyanazt gondoljuk a politikáról, a munkáról és a fociról. Jó hátteret adott a beszélgetésünknek, hogy éppen zajlott a 2014-es labdarúgó-világbajnokság, a grillparti pedig egybeesett a német–portugál mérkőzéssel, amit lehengerlő játékkal a Nationalelf nyert meg 4:0-ra.
Egymás után készültek a kolbászok és a tarják. Werner mesteri házigazda volt. Sütött, kínálta a sört, beszélgetett szinte mindenkivel, és közben még a mérkőzést is nézte. Akkor lett időnk hosszabban beszélgetni, amikor kikapcsolta a tévét. Megkérdeztem, miért költöztek ide.
Jöttek az ilyenkor szokványos érvek. A nyugdíjukból nálunk jobban megélnek, mint odahaza. A dél-békési ingatlanárak számukra mesébe illően alacsonyak.
Mégis ott motoszkált bennem, hogy lenni kell még valaminek az elhangzottakon túl, ami megérlelte bennük a kivándorlás gondolatát.
Werner széles mozdulattal a kertjében összegyűlt vendégeire mutatott: Tudod, ez otthon elképzelhetetlen lenne – szakadt ki belőle, és láttam, párásak a szemei. Az emberek nem ismerkednek, nem járnak egymáshoz, nincs szomszédolás. Egymás mellett élünk, de azt sem tudjuk a másikról, hogy kicsoda. És erről közben ott mindenki azt gondolja, így van rendjén – szakadt ki belőle.
Hiába lakik harminc éve ugyanott, egy Frankfurt melletti kisvárosban, a környéken lakókkal a napszak szerinti köszönésen nem jutott túl. A magyarok sokkal közvetlenebbek, akikkel lehet üzletelni, szívességet kérni és adni, összejárni, mellette alkudni a piacon.
A németországi civilizáció hűvössége után megtapasztalta nálunk az egymáshoz közelebb élő emberek akolmelegét. És aki lélekben fázik, nagy szüksége lehet az itt még fellelhető és jóleső lelki nomádságra.