Most már tudjuk, mi történik, ha hőkupola érkezik Vertigo Valey fölé. Nem a Bibliában szerepel a jazzígéret völgye, a Google Maps is csak akkor találja meg, ha Zalacsányt írjuk be a keresőbe. Az Örvényesvölgyi Fesztiválról, ami mára előkelő helyen szerepel a balatoni programlistán, Ferlinghetti és Ginsberg juthat eszünkbe, meg az Easy rider feeling, a zalai Woodstockon volt a legnagyobb az esély arra, hogy a „Make love, not war” petíciót mindenki aláírja. Idén viszont egy órával halasztani kellett a Rhythm and Blues tematikájú szombat programjait, vizet osztottak, és aki nem talált árnyékot, az a Hitchcock filmikon, a Vertigo remake-jének castingján találta magát.
A R&B köszöni, napjainkban is jól van, éppen most jelent meg Joe Bonamassa Rory Gallagher szülővárosában, Corkban felvett albuma, „a” The Spirit Of Rory, Beth Hart pedig hat új számmal kiegészítve újraértelmezte a ’24-es You Still Got Me című delux kategóriájú albumát, rajta a bluesmitológia elpusztíthatatlanja, a „Mean Ole Man Of Mine”. De a blues a jazzcsaládfa fontos ága, a transzponálások ötletességéhez elég meghallgatni, mit művel Jimmy Page kompozícióival Emmet Cohen, Veronica Swift és Tim Ries (ex-Stones session szaxofonos) a Jazz Meets Zeppelin!-en. És már meg is érkeztünk James Marshall Hendrixhez, aki Seattle-ben született, Woodstockban szentelték az elektric-bluesgitározás apostolává, egy évtized alatt vált a rock önpusztító Che Guevarájává, nem is élte túl a kalandot.
Ha a klímaváltozást lassítani lehetne a Jimi Hendrix emlékzenekarokkal, nem kellene aggódnunk, mert ezeknek se szeri, se száma a planétán. Csak kevesen lépnek túl a szimpla reprodukción, holott
a siker fortélya pont az, milyen nóvumot tud hozzátenni valaki az eredeti kompozíciókhoz.
A gitáros Halper László a jazzerek alapvetéséből indult ki, bármi lehet jazz, ha úgy játsszák. Egy Hendrix tiszteletére rendezett fesztiválon kezdődött, ahol a dobos Kőszegi Imrével és a bőgős Oláh Péterrel trióban karakteres jazzfrazeológiával kísérleteztek. Aztán jött az ötlet, hogy a Hendrix-átiratokat úgy adja elő a Band of Gypsys Reincarnation (Hendrix triójának eredeti neve volt ez, utolsó lemezének is ezt a címet adta), hogy a vokál- és gitárszólamon osztozott a trombitával és a cimbalommal Fekete István és Lukács Miklós csatlakozása után. A „Hendrix 70” adta az apropót, az új formáció pedig már egy strukturálisan hamisítatlan jazzhangzást produkált a ’12-es koncerten, az eredetinél izgalmasabb és árnyaltabb ritmizálásról a dobos Steve Gadd és a bőgős Eddie Gomez gondoskodott.
Újra szintet lépett az interpretációban a Halper-Hendrix Experiment, a szaxofonos Kollmann Gábor és a trombitás Bér Zsolt csatlakozásával az arrangement készítők virágkora köszöntött be. A jazzkultúra szerves részévé vált Hendrix oeuvre darabjait most új koncepciót követve prezentálták. Az új felállásban, Halper Hendrix World-ben a couleur locale-ról Örvényesvölgy gondoskodott, a jazzblues laboratóriumában pedig a trióhoz csatlakozott ezúttal a cimbalmos Lisztes Jenő, és a népi fúvós hangszerek specialistája Szokolay "Dongó" Balázs. Vertigo Valey-ben azért nem állt össze precízen a produkció. Fogjuk a hangosításra, miért hallottunk a basszusból (ami Hendrixnél nem a vezérszólamot viszi) „többet”, a citerán játszott bravúrosnak tűnő gitárátiratokból pedig, aki nagyon figyelt, az is kevesebbet. A másik probléma a két vendéghangszer „beillesztése” volt a hangzásba a Purple Haze, a Medley és a Cross Town Traffic esetén. Mikor duóban azt illusztrálták, mit kezdene a népzene Hendrix kompozícióival, az szólt, mint a veszedelem. Ha viszont az arrangeur a gitáreffektekhez rendelte társul a címbalmot, a dudát és „tilinkót”, akkor gyakran a vertigo-üzemmódra váltottak.
A „Harper-klinika műtőjébe” azonban betért a koncert végén egy jammelésre Kevin Davy White, a bluesnap éjjeli attrakciója, akinek a karaktere mintha a 26-os év blues szenzáció, az Eric Bibb jegyezte One Mississippi dalaihoz készített videóiból sétált volna ki.
Amúgy Párizsban született, leginkább Londonban él, és génjeiben hordozza a roots louisiánai fortélyait. A blues csak lebutítva a „befeszülés” zenéje, valójában nem a rockból érkezett térdeplés, húrtépés a lényege, nem is a riffek és skálák pörgetése, inkább a gitáreffektek ritmikai játékának funkcionális beillesztése az összhangzatba, és a kompozíciók struktúrájának, dinamikájának pontossága, ahogy a „Voodoo Child” vagy a „Foxy Lady" prezentálásakor szólt. Hiszen ezért külön fejezet a gitárosok könyvében Hendrix. Kevin Davy meggyőzött róla, hogy a bluest nem érdemes imitálni, hiszen egy partin ki tévesztené össze a műanyag- és kristálypoharat? White blues szimpóziuma az életörömre, a karcos, füstös öniróniára, a „nekünk ilyen élet jutott, de miért ne élveznénk ki minden pillanatát” mottóra épült. Elvitte a showt, aztán egy laza „See you soon”-nal megnyugtatta a végén Vertigo Valey népét, hogy visszahozza. Úgy is lett.
Infó: Halper Hendrix World feat. Kevin Davy White. Örvényesvölgyi Fesztivál, 2026. június 27.
