A kassai Art Film Festival olyan mozgóképes mustra, amelyet Magyarországon nem is nagyon lehet elképzelni. Egyrészt nincs olyan nagy vidéki városunk, mint a kettőszázhatvanezres lakosú felvédi település, és hát, hiába panaszkodott szinte minden szlovák kulturális szereplő, illetve akár szervező, hogy a Fico kormány minden kulturális támogatást ellehetetleníttet, mégis nagyon egyben van ez az egyhetes rendezvény, nemcsak olyan, mintha egy nemzetközi filmfesztivál lenne, hanem az is, ahol délelőtti vetítéseken is jelentős számban jelennek meg helyi polgárok, hogy megtelítsék a féltucatnyi vetítőhelyszíneket. Aztán lehet olyan elméleti diskurzust is lefolytatni ad hoc, hogy vajon Szikora János rendezte Hadik című magyar történelmi eposz tényleg legnagyobb baja-e az, hogy nem derül ki belőle. hogy a címszereplő szlovák származású lett volna.
Mivel jelen esetben a nagyjátékfilmes zsűri tagjaként voltunk jelen, inkább maradjuk az Art Film szelekciójánál. Mindig érdekes, hogy egy-egy szelekció hogyan áll össze, milyen ars poetica alapján áll össze a program. Azt tudom mondani, hogy a kassai válogatók gondoskodtak arról, hogy egy remekmű azért álljon rendelkezésre, ez pedig az Sandra Wöllner Everytime című drámája volt, mely Cannes-ban májusban az Un Certain Regard szekció fődíját nyerte meg – Kassán sem volt ennél jobb, így a mű producerei kapták a kétezer euróval járó legjobb film elismerést. Wöllner lett egyben a legjobb rendező, mely egy diplomával és bátorítással jár, pénzzel nem. Pedig igen sokat kockáztatott, hogy a műve még csak ne is hasonlítson a főcsapás kliséihez. Egy család portréját kapjuk: egyedülálló anya, két leánygyermek és az időssebiknek a barátja. A lány egyszer csak tragikus körülmények között elhuny, de az emléke még éveik összetartja a többi embert. Ezt hogyan ábrázolom? Na, épp itt a lényeg. Sandra Wöllner rendezése minden pillanatban a szék szélére szegez minket, elkerüli a melodrámát – ami a téma miatt könnyen előfordulhatna –, és soha nem hagy minket közömbösen. A rendező kivételesen jól bánik a filmbeli idővel és térrel. Azzal, hogy ellenáll a kísértésnek, hogy a záró jelenetben mindent megmagyarázzon, egyfajta átmeneti térben hagy minket, ahol egyszerre érezhetjük az új kezdet reményét és azt a végtelen szomorúságot, hogy a múltat egyszerűen nem lehet visszahozni, és nem történhet meg másképp. Wollner úgy rendez, mintha egy emléket rakna össze. Filmjében a múlt és a jelen nem egy vonallal van elválasztva, hanem egymásba folyik, és a zsűri különösen nagyra értékeli ezt a képességet, hogy a nézőt két időbeli síkon vezesse végig anélkül, hogy egyszer is a kezét fogná.
A belső dilemmákkal teli, ám egyre növekvő erőt sugárzó alakításért Tom Courtenay kapta a legjobb színész díját a Queen at Sea című filmben, amely egy csendben felépített, késői szerelemről szóló portré, egy idős párról, amelyben a feleség Alzheimer kórban szenved. Juliette Binoche alakítja az idős nő lányát (a férfi az édesanyja második férje), aki nem nézi jó szemmel, hogy az öregek szexuális életet élnek, így ráhívja a rendőröket. Mivel a helyzettel nem tud mit kezdeni a rendszer, jönnek az egyre rosszabb és kínosabb szituációk. A film legnehezebb szerepe a férfié, akitől apránként elveszik az életét, és ő szinte teljesen szavak nélkül állja a próbát. Ami eleinte makacsságnak tűnik, lassan sebezhetőséggé alakul; a melegség, a szeretet és a mi egyre növekvő együttérzésünk jelenetről jelenetre érkezik, mígnem megértjük, hogy az igazi áldozat itt az, akit senki sem gondolt megnevezni. Az odaadást fáradtságként, a veszteséget pedig a testben hordozott terheként ábrázolja, a legapróbb gesztusokban is megőrizve a méltóságot. (Nem mellékesen ezért is döbbenetes, hogy az egyik legcsúnyábban felvett film volt a Queen at Sea, de szerencsére ez nem gyengítette a színészeki alakításokat.) A legjobb színésznő díját a magyar mozikban is játszott, Kristen Stewart rendezte A víz kronológiájának a főszereplője – egy igazi sztár – Imogen Poots kapta: ritkán láttunk ilyen erőteljes fizikai jelenlétet, ilyen hajlandóságot a fájdalom elviselésére és ilyen szenvedélyt a függőség iránt, mindezt úgy, hogy közben megőrizte belső érzékenységét.
Szerencsére több díjat nem kellett kiosztani, mert bár a témafelvetések érdekesek voltak, a művek kivitelezése nem annyira. Láthattunk a szlovák pusztában sokkolt arccal szemlélődő férfit (teljesen olyan volt, mint Franco Nero a Honfoglalásban) a Wirbelben, lengyel neonáci metálénekest, aki Svájban téríti a népet, de leginkább egy fiatal lányt (Wolves), golfpályán szerencsétlenkedő tinilányt egy silány Lav Diaz másolatban (Filipinana) és egy erősen politikai filmet Palesztinából (Chronicles of the Siege).
