Nem akarok néger lenni – lep meg Tami, amikor lekászálódunk a bicajáról. A fiút a belvárosban szólítottam meg a keddi rekordhőség idején, délben. Tami Srí Lanka-i, marketinget tanul a Corvinuson, szabadidejében pedig mint honfitársai jó része bringás ételfutár. Méghozzá a 42 fokos rekordhőségben is talpig feketében, még az arcát is elrejtő fekete csuklyában-maszkban hordja ki a kaját. - Parancsolsz?- kérdezünk vissza az irgalmatlan hőségben akadozó nyelvvel, de Tami vigyorogva a fejét ingatja: egyáltalán nem viccel.
Mint mondja, a hőséggel nincs akkora baja – az odahaza is van – ellenben ő barnabőrű, ha pedig megsüti a nap, akkor semmi perc alatt ugyanolyan fekete lesz, mint egy született kongói. – Nem akarok rappelni – nevet. Szerinte odahaza is mindenki gondosan ügyel, hogy ne barnuljon le mivel így könnyebben kap munkát multicégeknél.
– Odahaza mindenki európainak akar látszani
– meséli, ezért aki csak tudja takarja magát a naptól és inkább szenved a fekete arc és kézvédő alatt. Ő napi nyolc-tíz órát is elteker a hőségben, mivel nagy szüksége van a pénzre: nemsokára hazamegy családlátogatásra. Csak a repülőjegy ezer euró.
A keddi hőségben hihetetlennek tűnt, hogy bárki is hosszabb ideig kibírja szabadban: a turistaközpontok kivételével üresek voltak az utcák, a parkok, aki csak tehette nyilván otthon vagy a légkondicionált irodában maradt. De így is jócskán találkoztunk a tűző napon melózókkal.
Hőségben a legkeményebb munka alighanem a pályakarbantartóké: szinte mellbe vágja az embert a beton és a sínekről visszasugárzó hő.
Ehhez képest a Boráros téri hévnél éppen felújítják a síneket. A pályamunkások hosszú nadrágban, sisakban, plusz láthatósági mellényben dolgoztak. Árnyék sehol. Örülni kell a jó időnek – vigyorog a brigádvezető, miközben az sínkarbantartó gép daruja éppen a magasba emeli, hogy a fenti áramvezetéket helyreállítsák, közben a nap telibe tűzi a társaságot. Mint elmondják, 2-3 órát is tudnak dolgozni így, majd utána pihennek kicsit az árnyékban. Nekünk 20 perc után már lüktetett a fejünk a sapka alatt. – Meg lehet szokni – vigyorodott el erre a brigádvezető. Ha az ember egész évben kint van a terepen, akkor megszokja, ő vígan eldolgozik hét-nyolc órát is így. Meg a frászt – replikázik a Budafoki út nagy építkezései előtt sziesztázó melósok egyike. Ő most éppen szabadnapos, ezért is sörözhet délbe a munkahelye előtt.
Nézze, úgy van ez, hogy ilyen hőségben azért főleg az árnyékos helyen melózik az ember, de ha van olyan meló, amit meg kell csinálni, akkor a céget - mutat mögöttünk az építkezésre – egy cseppet sem érdekli, ha ki kell menni a tűző napra. Ha szerencse van, akkor többen vannak és be tudják osztani a melót forgóba, azaz 10-20 percenként váltják egymást a napon. Ha viszont kevesen vannak, mert a cég spórol, akkor a tűzforró hőségben is melózni kell.
Munkavédelem? – kérdezzük, de láthatóan nem érti, hogy mire gondolunk. Ja, hogy ellenőr? Hát az egyszer jött, de várnia kellett a kapuban, amíg mi felvettük a mellényeket meg a sisakot
– nevetnek. Én kérem beteg vagyok ettől a melegtől, meg cukros is – mondja az egyik öreg melós, de nincs mit tenni, kell a pénz.
Ugyanezt halljuk a IX. kerület egyik építkezésén is. Igaz, itt az helyzet jobb egy kicsit, mivel félárnyékban törik a betont légkalapáccsal, de reggel az Üllői úton kezdtek, ahol órákon át telibe kapta őket a nap. Pont ezért is döntött úgy a művezető, hogy két órával hamarabb, kettőkor hazaengedi a melósait, mivel ilyen hőségben hat óránál többet nem nagyon lehet szerinte melózni, óhatatlanul jönnek a balesetek.
Itt is 20 percenként cserélnek a légkalapács mögött. Az egyik idősebb melós éppen az árnyékban pihen. Mint mondja a nagy hőség elviselésének két titka van: vedelni kell a vizet, a cipőbe pedig reggel hintőport szórni, mivel így nem fő meg az ember lába a zárt, acélbetétes munkavédelmi bakancsba. Este pedig egy sör.
Ennyi? – kérdezem. Ennyi – von vállat a rekkenő hőségben. Élni kell.
