Ross Károly: Valaki a szomszédból

– De hát ön azt mondta, nem lakik benne senki! Hogy üresen áll.
– Ezt az információt kaptam az önkormányzattól. Hogy nem fizetnek utána adót, és… – védekezett az ingatlanos, akinek a hangja már korántsem volt olyan kedves, mint az elején.
A szomszédos telken álló viskóról volt szó, amire a köztük lévő elvadult növényzet miatt ugyan nem látott rá, de zavarta. Félt, hogy olyanok költözhetnek bele, akiket nagyon nem szeretett volna – hajléktalanok, drogosok. A vadállatokról nem is beszélve.
És most megtörtént. Estefelé pillantotta meg, ahogy hazaért a munkából. Épp csak annyi időre, hogy még azt sem tudta megállapítani, férfi-e vagy nő. A sokzsebes, keki színű nadrág, a könyökén szakadt fekete pulóver, a fekete sísapka nem árult el semmit viselőjéről. Fejformája, mozgása sem. Aztán eltűnt, napokig nem látta. Talán csak alkalmi beköltöző volt, reménykedett, s mihelyt érzékelte a jelenlétemet, odébbállt.
Még az ő háza is csak félig-meddig volt kész. Folyt a felújítás, egy szoba már nagyjából lakhatóvá vált, áram, víz bekötve, a kezdeti nomád körülmények eltűnőfélben. Beköltözött, mert nem bírta tovább a szüleinél, ahova a válása után visszakényszerült. Sok mindent nem bírt, de hogy a „mi megmondtuk, kislányom” stílus legyen köztük ismét az uralkodó, azt végképp nem. Amit az elején még megmosolygott, sőt gondoskodásnak vélt, az pár hónap után ugyanabba a tehetetlen, kiszolgáltatott állapotba lökte, amit tizenhat éves kora tájt érzett. A menne, de nincs hova állapotába. A lázadna, de a végén úgyis ő issza meg a levét gyerekes nyomorúságába.
Aztán feltűnt újra. Bujkálva, ugyanabban a ruhában. Átdobált hozzá dolgokat: lámpabúrát, kibelezett vekkert, slagpotyadékot. Először arra gondolt, elüldözésére szánt kísérleteknek szánja, aztán meg az ellenkezőjére: fel szeretné hívni magára a figyelmet, hogy tudjon róla, hogy van, hogy létezik. Nem örült neki. Munkája és a felújítás minden idejét lekötötte, egy félbolonddal való viszály már nem fért bele. Mert meggyőződése szerint az volt: ahányszor csak átköszönt neki vagy megszólította, úgy tűnt el a viskó másik oldalán, mint a gyík, aminek széklábat tolnak az útjába.
Nem törődött vele. Az áthajigált dolgokat kupacba gyűjtötte, úgyis kell konténert rendelnie, majd belerakja. Közben kiderült, hogy nő az illető, pedig továbbra sem látott belőle sokat. Közeledett a november – az egyik, már nem használt dzsekijét és egy sötétkék kardigánt kiakasztotta a kerítésoszlopra. Mire a munkából hazaért, mindkettő eltűnt.
Ettől kicsit megrémült. Arra számított, a nő érintetlenül hagyja majd vagy visszahajigálja, ahogy a limlommal is tette. Olyan gesztusnak szánta, aminek inkább üzenete, mint valós értéke van – kicsit el is szégyellte magát miatta. De azzal, hogy a holmi eltűnt, mindennek az ellenkezőjét érte el. Kapcsolat épült közöttük, a segítek-elfogadom egyelőre laza ismeretlensége, de mégiscsak kapcsolat.
Nem túl sűrűn, de mást is kiakasztott. Egy sárga sísapkát, egy vastag, skót kockás szoknyát, egy pár túracipőt. A cipő másnap visszakerült az oszlopra, üzenet nélkül, amiből azt szűrte le, célba érnek az adományai. De nem érezte magát jobban tőle, valahogy nem hiányzott neki ez most. Egészen máshol kéne, hogy járjanak a gondolatai, a végén majd úgy jár, hogy lekaparni sem tudja magáról.
Mindenesetre furcsa volt, ha csak egy-egy pillanatra is, a saját ruhájában látni a nőt. Mert olybá tűnt az egész, mintha életének egy letűnt korszaka mozogna ott a kerítésen túl, amikor nem volt boldog, amikor nem jött be semmi, s ami talán azóta is kísérti. Sőt, még ennél is jobban bántotta az az ízléstelenség, ahogy a ruháit akkoriban válogatta: kirívó színek, megmosolyogni való minták, torz méretek. Rajta is így álltak vajon? Vagy csak ezen a szerencsétlenen, akinek – láthatóan – úgy összegabalyodott az élete, hogy a nőiségét is maga mögött hagyta?
Gondolkodott, hogy nem kéne-e ételt is kiraknia az oszlopra, hátha arra van a leginkább szüksége. Ő maga nem főzött, hétvégeken is csak ritkán, inkább hazasomfordált a szüleihez, cserébe kész volt végighallgatni intelmeiket a férj és gyerek nélküli élet tarthatatlanságáról. Nejlonzacskóba rakott megmaradt szalámit, sajtot, paprikát, és felakasztotta az oszlopra. Két napig ott lógott, utána kidobta a kukába, mert kezdett büdösödni.
Érdekes, gondolta, csak egy növényzettel befutott szakadt drótkerítés van közöttünk, mégis olyan lehetetlennek tűnik a közeledés, mintha a föld két ellentétes pólusán élnénk. Utca felől sohasem próbálkozott, az valahogy teljesen más lett volna. Pedig kapu sem volt, a kerítés is bedőlt, nem gátolta volna meg semmi abban, hogy besétáljon egészen az ajtajáig. Mégsem tette sosem – ha az ember nem a saját territóriumáról néz és értékel dolgokat, nem arra jut, amire szeretne. Nem tudta, mire, de arra biztosan nem.
Nem akart eddig elmenni, de egy nap levelet ragasztott az oszlopra. Kedves Szomszéd, nem érzed úgy, hogy ideje lenne beszélnünk? Vagy legalább egy sziát köszönni egymásnak? Engem Miának hívnak – eléggé hülye név –, harminchat éves vagyok, elvált, most próbálok új életet kezdeni. Te?
A levél eltűnt, válasz nem érkezett – lehet, hogy nem tud olvasni? És írni sem? Hányan nőhetnek fel manapság a betűk és a számok ismerete nélkül? Nem tudta, de úgy sejtette, nem sokan. De kunyhófoglalók sem sokan lehetnek, szomszédjában e kettő most valahogy mégis mintha összetalálkozott volna.
Mindent megszokunk. Válást, egyedüllétet, gyermektelenséget, miért pont egy idegen fura dolgait ne szoknánk meg. Meg talán lehetnék én is elfogadóbb, latolgatott. Nem kellene mindjárt lerohannom, hálálkodásra kényszerítenem. Lehet, hogy nem is az, akinek gondolom.
Feszítették a kifizetetlen számlák, a még meg sem rendelt anyagok, a mesterekkel való állandó küszködés – azt hitte, jövedelme elégséges lesz ahhoz, hogy ütemesen menjenek a dolgok. A közepéig valahogy el is jutott, itt azonban elakadt, pedig nem akart többet, mint ami a terveiben szerepelt. Miközben ezzel vias­ko­dott, dühítette a bozót túloldalán gondtalanul járkáló lány, aki láthatóan hírből sem ismerte az efféle nehézségeket. Ki sajnál itt kit, jutott eszébe a kérdés, és egyre féktelenebb irigységet érzett iránta, ami egy idő után gyűlöletbe csapott át. Igazságtalannak érezte, hogy amíg ő itt gürcöl, tűr, küzd, addig amaz gátlástalanul átlép mindenen.
Egyik hajnalban valami felriasztotta az álmából, pedig úgy aludt mostanában, mint akit agyonütöttek. A csukott ajtókon és ablakokon keresztül is érezte a kesernyés, savas füstszagot, mint mikor nyers, gyantától csöpögő fenyőgallyat dobnak a tűzre. Ahogy az ablakhoz vonszolta magát, látta, hogy a viskó ég. Magasra törő, teljes lánggal, szikrákat szórva az ég felé.
Beütötte a száztizenkettőt, de mielőtt rányomott volna a gombra, már hallotta is a szirénát. Aztán meglátta a tűzoltóautót is, amint egyenesen behajt a kapu nélküli kertbe, majd az embereket, amint leugrálnak róla, és hangyamód nyüzsögni kezdenek.
Amikor beszállt a kocsijába, hogy munkába induljon, még mindig a füstölgő romokat takarították. Egy tűzoltó közeledett feléje, bekopogott az ablakon.
– Maga hívott bennünket? – kérdezte.
– Nem, nem én. Már éppen akartam, amikor…
– Érdekes. Fiatalos női hang volt, mondják a kollégák, éppen, mint a magáé.
– Az a nő is fiatalos volt, aki… – Itt elhallgatott.
– Hát igen, jól mondja, az volt – mondta a férfi, és visszaballagott a társaihoz.
A híradóban már benne volt. Félig takart alakban az ő háza is. Ekkor vette észre, hogy a tetőn, a kémény tövében, meglazult egy cserép. Kit tud vajon keríteni, futott át az agyán, aki felmászik oda, és a helyére rakja azt a lecsúszott cserepet?