Várkonyi Benedek: Larza hazamegy (részlet)

A kocsi befutott a járdasziget mellé, de Nina még nem szállt föl. Töprengései közepette az volt az érzése, hogy régóta várja a villamost, de valójában már a villamos várta őt, aki még mindig ott állt, és még mindig nem szállt föl. Gondolatai elragadták messzire, miközben voltaképpen sietett volna. Sietett is, csak lelkében messze járt, messze időkben és világokban, és csak az térítette észhez, hogy a villamos csöngetett. Ez a csöngetés először mintha távolabbról szólt volna, valami tompa és vigasztalan harang, amely unalmában csak úgy belekongat a csöndbe, azután egyre közelebb jött, homályos hangja egyre élesedett, a célja is egyre világosabb lett, és egyszer csak ott volt az utcán, a valóságban, mert Ninát gyorsan fölébresztette álmodozásából; szüksége is volt erre, mert épp csak annyi ideje maradt, hogy fölugorjon a kocsira. Gyerekes cselekedet volt, de most – negyven év ide vagy oda – ő maga is ifjúi állapotban volt. (…) Meggondolatlanság volt fölugrani, ezt néhány másodperccel később már maga is tudta, de nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy minél hamarabb le tudjon szállni a külvárosi toronynál, ahol nagyon várják őt, és ahol hosszú évek óta zubogtak a vizek, gondoskodtak az északi városrész vízellátásáról, a torony pedig, ez a sötét monstrum ott uralkodott borzalmas tömegével, kimagaslott, mint valami kő-Gulliver a törpék birodalmában.
A villamos eléggé tömve volt, de még így is dobálta utasait; nem tehetett róla, a kis házak közt kanyargó sín kényszerítette erre, minden percben erre vagy arra kellett fordulnia, csoda, hogy nem ütközött a földszintes, külvárosi színes házaknak. A vezető igyekezett a legóvatosabban szabályozni a tempót, ennyit tehetett, mert csak oda kellett érnie a végállomásra, így is nagyon ügyesen bánt a karokkal és emeltyűkkel, miközben a motorkocsi, mint valami sárga szörny, hatalmasakat szuszogott, levegő után kapkodott, nyikorgott, lassított, majd kicsivel később újabb lendülettel szaladt a következő egyenesbe. Nina a többi utassal együtt beletörődve dobálódott, de a fizikai kiszolgáltatottságát bőségesen ellensúlyozta úti célja, azaz úti céljának reménye, ezért az út hányattatásaiból nem is jutott el hozzá sok. Arcvonásai most pontosan megfeleltek állapotának. Finom, összehangolt idegrendszere minden rezzenésre készen állt – ahogyan sokszor –, de ez sokszor nem volt előny a számára, mert ez az állapot kiszolgáltatta a külvilágnak, amely, tudjuk, szeret visszaélni az ilyesmivel. Összerezzenti a rezzenékenyeket, csupáncsak azért, mert ebből valamilyen csekély haszna származik. Ám ez a nyílt és ezért kiszolgáltatott idegrendszer végtelenül finommá tette ezt az organizmust; érzékeny gépezetté, amely azonnal és túlzásokkal válaszol ennek a világnak, azért, mert mindent a sokszorosára fölerősít magában. A kis bántásokat is úgy veszi, mint akinek az életére törnek, és csakugyan, már egy parányi atrocitás is lelki beteggé tette ezt a masszív asszonyt, és ettől sokszor úgy kikészült, mint aki a haldoklását kezdi meg. De szerencsére mindig visszatért ebből az egyirányú utcából, sérülései egy-két nap alatt rendbe jöttek, és kész volt a következő baj fogadására, hogy az a bizonyos világ természetesen megint visszaéljen erősebb helyzetével, és ne kegyelmezzen ennek a szegény léleknek, aki bár sokat szenved, mégsem szenvedésre termett. Nem volt hajlandó szenvedni. És ebben igaza volt. Mert ez a szenvedés nem jó semmire sem, különösen a saját erőből merítő szenvedés nem. Nina nem volt hajlandó arra, hogy maga is a külvilág oldalára álljon, főleg saját magával szemben. Finom lélek volt, de nem ügyefogyott. Ha az lett volna, nem lett volna az övé ez a viszonylag újonnan szerzett alak, akit őrzött és féltett, mint valami drágakövet, amelyet oly könnyen veszít el az ember, könnyebben, mint ócska vacakságot, így működik a vesztések és elvesztések törvénye, és Nina ezzel tisztában volt. Tudta, hogy a törvényeket, az igazi törvényeket nem a földön, nem emberek hozzák, hanem azok valahogyan hozva vannak; működnek minden körülmények között, nyáron és télen, szárazon és záporesőben. Nincsenek feltételek, nincsenek kisebb törvények a nagyok mellett. Ezért is vigyázott ifjú kedvesére, a víztorony hősére, aki belezuhant az életébe, egyszer csak ott volt, mint egy tünemény, egy eleven, erős, izmos és rugalmas tünemény. Nagy szüksége volt rá mint nőnek. Nem volt ok arra, hogy panaszkodjon, tükre, melynek naponta sok kérdésre kellett válaszolnia, jól dolgozott. (…)
Nina villamosa hosszan futott a külvárosban; keskeny utcákon kanyargott, az ódon, földszintes házak között, amelyek úgy hordozták magukon a saját múltjukat, mintha az időt kikapcsolta volna valaki, valamilyen rejtélyes gépész, aki láthatatlanul dolgozik a háttérben, mert nem akarja, hogy tudomást vegyenek munkájáról. Olyan volt ez az egész tájkép, mint egy tizenkilencedik századi festmény, amelyen a realista művész fontosnak tartotta állandóvá tenni ezt az artisztikus látványt. Mert artisztikus világ volt ez, úgy, ahogyan volt; kopott tégláival, rozsdás kerítéseivel, takaros kockaköveivel, amelyek olyan simára koptak, amilyenre semmilyen mester nem tudná csiszolni, csakis az a milliónyi lépés és ezernyi kocsikerék, amely ki tudja, hányszor és hányszor gázolt át rajtuk. De ez volt a valóság, és ez volt a jelen. A múlt volt a jelen. Ez volt ennek a külvárosnak az arca; mint ahogyan a külvárosok általában évszázadokkal kijjebb vannak a nyüzsgő belvárostól. Rengeteget lehet így ugrani, néhány villamosmegállóval, amilyenből jó néhányat Nina éppen most hagyott el, hogy a külváros még kijjebb fekvő vidékei felé siessen, a víztoronyhoz, oda, ahol számára egy igen fontos ember dolgozott most zúgó csövek és motorok közt, egy romantikus gépházban, és csak sejthetjük, mindez mennyit adott hozzá Nina saját romantikájához. Ő maga ugyan egészen a jelenében élt, a saját korában és a saját idejében, de nem szakadt el a múlttól sem, amely alaposan beleszólt az életébe. Kedvére volt ez a külváros, ez a viseltes vidék, ahol az embereken kívül semmi sem volt az ő korához illő, és talán az emberek is inkább a városrészükhöz alakultak, ahhoz nőttek föl, abba élték bele tulajdon életüket, akárha tartoztak volna valakinek. Mintha tartoztak volna azzal, hogy saját kicsi kis külvárosukat beleépítsék egész életükbe, mert azzal együtt léptek az életbe, annak a lassú ritmusában élték mindennapjaikat. A villamos is így zörgött-csikorgott a külváros kacskaringóin át bolyongva, eltévedve, idegenül a házak között, amelyektől mégiscsak letűnt korok választották el. Letűnt világok, amelyekbe már csak az idő jár vissza kísértetként kicsit bolyongani, kicsit kiruccanni ebbe a ritka életű birodalomba, oda, ahol most Nina Wörterson, a vonzó hölgy az egyik ablaknál ült, és merengett a múlton és jelenen, gépházon és izmos karokon, amelyek ugyanúgy dolgoztak, mint a víztorony gépházának dugattyúi. (…)
Éppen a valóságba szállította őt a villamos, a vágyakkal teli asszonyt, akit várt egy fiatalabb lélek és fiatalabb test, miközben azt senki sem tudta volna megmondani, hogy ez a páros, ez az alkalmi társaság meddig érdekes így együtt, és főként, hogy tagjai meddig érdekesek egymás számára. De az idő nem számított, mert a most fontosabb volt, mint a lesz; ezt Nina jól megtanulta csaknem két évtizedes praxisában, amelybe sok mindent igyekezett beletölteni, elérhető dolgokat, és még azok is beépültek tapasztalásába, amiket szíve nagy fájdalmára nem sikerült megélnie, noha vágyott rájuk. (…)
Ahogy közeledett az ódon villamos az ódon víztoronyhoz, vagyis ahogyan egyre közelebb került a zörgő kocsi a céljához, Nina minden tapasztalata és tudása ellenére annál kamaszabb és annál gyerekesebb lett, a szíve is úgy dobogott egyre mértéktelenebbül, mint aki bizonyos szempontból első randevújára megy, de talán szerencséje is volt, mert minden efféle randevújára hasonló izgatottsággal, hasonló kíváncsisággal és újra föllángoló erőkkel ment; vagyis olyan volt, akár egy kamasz. Micsoda képtelenség. Ez akár azt is jelenthette volna, hogy Nina egyfajta visszajáratottságban él; miközben teste ment előre az időben, ahogyan minden test rendesen teszi, lelke és érzései ruganyosak és szertelenek maradtak, azóta, hogy ez a lélek elkezdett működni. E tulajdonságáról éppen ezért sokan azt gondolták, hogy gyerekes, miközben csak igyekezett, hogy a maga javára fordítson mindent: várakozást, izgalmat, felhevülést és beteljesedést. Ez rávallott. Ezért zötykölődött most az északi külvárosban egy hangos villamoson egy víztorony felé, miközben ez az egész meglehetősen irracionálisnak látszott. Ez a menés vagy inkább zötyögés teljesen elfoglalta, kitöltötte tüdejét, így szívta be és fújta ki a levegőket, ebben a várakozásban, pedig csak egy randevúra ment. Ez a „randevú” szó is milyen elhasznált volt az ő életében! De hát ez számított a lényegnek – és ez volt Nina lényege is: nem nagyon volt különbség új és régi, elhasznált és jó állapotú között; ettől volt még mindig friss és üde, miközben frissen és üdén kanyarodott az öregedés felé, akár a villamos, amelyen utazott.