Major Eszter: Kijelentkezés Csodaországból

Kérlelhetetlenül felriaszt a hajnal,
emlékeim nyúlüregébe zuhanok.
Az egyetlen bezárt ajtón
Boldog pillanatok felirat.
De azokra már nem emlékszem,
nem emlékszem, hogyan
néztünk először egymás szemébe,
és arra sem, amikor utoljára.
A kulcsok hiába kiabálnak a zsebemben,
meg sem próbálok bejutni velük.
A többi ajtón más-más jelzés,
ma az Elszalasztott lehetőségek
termében találom magam.
Az asztalon száraz sütemény.
Egyél meg, áll a cetlin.
Volt, hogy mohón haraptam,
bevettem minden hazugságodat,
de mire megemésztettem,
elértem a plafont.
Már nem bánt a mosolyod,
a teáscsésze peremén
a másik nő rúzsa,
a múlt dühödt kártyakatonái
most először mozdulatlanok.
Ma én festem vörösre a fehér rózsákat,
nem kések le veled az életemről.
Reggel hétre elkészülök,
ablaknyitásra éppen odaérek,
és a pult mögött ülő nő
unott hernyóarcába motyogok valamit.
Odanyújtom a papírt, hogy végleg
átírják a lakcímkártyámat.