Eljutni Párizsba! Legalább egyszer eljutni Párizsba! Még a XX. században is nemzedékek álma volt. A kultúra, a művészetek, a szabad gondolkodás, alkotás fővárosa, központja. Ahol minden utcasarkon, minden kávézóban belehel a szellem valami pezsdítőt a levegőbe. Ahol lépten-nyomon zseniális figurákba botlasz. Együtt dübörög a felvilágosodás, az avantgárd, a modernizmus, a forradalmiság, a l'art pour l'art, és még ki tudja, mi minden. Oda kell eljutni! Addig pedig franciául tanulni, erotikusan búgatva a nazális magánhangzókat, énekelni a sanzonokat, olvasni Camus-t, Proustot, vitatkozni Sartre-ról, rajongani Belmondóért, Delonért, Brigitte Bardot-ért, Jeanne Moreau-ért, de még inkább az új hullámos filmekért. És ahol lehet, kicsit utánozni mindezt.
Csodálatos kábulat volt! Felidézve mégis úgy érezheti az ember, hogy bár Párizs, a hozzá kapcsolódó kultúra és kultusza a szabadságról szólt (meg olykor egyenlőségről, testvériségről is), mégis beburkolta az egészet egyfajta szellemi arisztokratizmus. Ahhoz, hogy beleemelkedhessünk ebbe a szférába, meg kell szerezni a klubtagságot. Nem adják ingyen, műveltség kell hozzá, esztétikai érzék, némi filozofikus hajlam és szociál-individualista elkötelezettség. A legtöbb műben ott egy extra csavar, extra jelentésréteg, extra formabontás – belépőjegyek az édenbe. Ha viszont létrejön a kapcsolat, különb embernek érezheted magad. Aki eljutott valahova, ahova bárki eljuthat, de mégsem jut el mindenki. Vagyis a többség. Kár, kár, nagy kár, de hát ilyen ez az igazságtalan, gonosz, korlátolt világ.
Bírálni nem kívánom ezt az arisztokratizmust, hiszen az európai kultúra a nemesi, polgári elitek világából nőtt ki, és ennek reflexeit, rétegtónusait, a népre letekintő szemléletmódját valahol máig őrzi. Progresszív, demokratikus szellemiségben is. Látható azonban, hogy a globális, árutermelő tömegkultúra-ipar, amely a fogyasztás felgyorsult ritmusához igazodik, mindinkább elsodorja.
A fogyasztókhoz kell alkalmazkodni, ők rendelik meg a mai kultúrát, az igények megváltozásához alapvető társadalmi átalakulásra van szükség Ebben a bizonyos értelemben demokratikus képletben Párizs sem tarthatta meg korábbi helyét, szerepét, varázsát. Még nem adta meg magát, kemény alkalmazkodási harcokat vív, de nincs nála a kezdeményezés. Egyre kevésbé hívogat, nem érezzük olyan fontosnak, hogy egyszer eljussunk oda.
Érdekes, hogy az egykori párizsias, francia szabadosság olyan műfajokban őrzi legelevenebben szellemi-művészeti hagyományait, mint a bűnügyi filmvígjáték. Kritikai szarkazmusát már régebben is villogtatta, gondoljunk például a Magas szőke férfi felemás cípőben című bombasikerre (1972). A rendőrség és a titkosszolgálat rivalizálásán keresztül elegáns humorral csipkedte az ország hamis nagyhatalmi önképét, lekaparhatatlan, hierarchiákba díszített feudális modorosságait. A mai kor tempójához, harsányságához, technikai attraktivitásához idomítva jelenik meg ez a karikírozó szemlélet a Taxi-filmekben (1998–2007), ahol a rendőrség és a katonaság régimódi szervezettsége, önteltsége, hivalkodó felkészületlensége kap a fejére.
Hasonló közelítés áldásait élvezhetjük most a Netflixen futó A beépített tanár című minisorozatban is. A kritikai hangütés itt ugyan még könnyedebb, rejtettebb, de átfogóbb. Eddyt, a piti szélhámost elkapja a rendőrség, hét év is várhat rá, de egy agilis nyomozónő, Lucie szabadulást ígér neki, ha segít megtalálni egy orosz drogkereskedőt. Amihez cseretanárként be kell épülnie egy lille-i gimibe, és megtalálnia a személyét titkoló bűnöző lányát. A „kisegítő matektanár” furcsa, széteső világba csöppen az iskolában, egyetlen vigasza, hogy kiderül, ifjúkori szerelme az igazgatónő. Jópofa, szellemes játék indul el a főhős, a nyomozónő, a diákok, tanárok, bűnözők (és persze az igazgatónő) között. Jól működő, ízléses poénok, helyzetek, fordulatok követik egymást. Külön színfolt, hogy felbukkan Eddy anyja is, aki szintén szélhámos, a börtönök nem ritka vendége. Így az anyakomplexus-szál is enyhén parodisztikus felhangot kap. Az iskolai közegen, rendőrségen, no meg a thriller-kliséken persze erősebben csattan az ostor. Mindent gőzerővel működtetnek, de semmi sem működik igazán, Eddy józan, ügyeskedő esze nélkül teljes lenne a káosz.
Különösen szórakoztató a tanári karban lecsapódó ideológiák, politikai szimpátiák egymásnak feszülő hangzavara. – Elegem van abból, hogy „szülő 1” meg „szülő 2”; apa van meg anya van, és ha ezért fasiszta vagyok, akkor az vagyok! – fakad ki a töritanárnő. Nem csoda, hogy egyedül a főhős nyitott szemléletű pragmatizmusa tud utat találni a diákokhoz. Minden más megkopottan, elavultan, üresen cseng-sivít.
Vége a felvilágosodás francia polgári kultúrájának, 1968-nak, az új hullámnak, a királyság képzetével játszadozó liberális köztársaságnak...
De azt már nem vagyok képes leírni, hogy vége Párizsnak.
