Mozizunk. Nem a hűvös plázaiban, már csak azért sem, mert ott egyre kevésbé bírjuk a mexikói szószok és fűszeres krémsajtok orrunkba toluló illatát, nem beszélve a chips és a pattogatott kukorica ütemes ritmusáról, ami időnként a nyitott szájjal rágcsáló honfitársaink felől még erősebb zajszinttel érkezik a fülünkbe. Egyszer egy lírai film felénél bátorkodtunk megkérdezni az előttünk étkező, tupírozott hajú hölgyet, vajon mikorra tervezi befejezni az ölébe halmozott fogásokat, mire annyit válaszolt: ha nem tudnánk, ez a moziba járás kultúrájának része, alapvető feelingje, enélkül a film sem ugyanolyan, ha pedig ez nem tetszik, jobb ha otthon élvezzük a művészet ezen ágát.
Nagybátyám falusi mozis volt, ráadásul szombatonként a helyi vendéglő nagytermét alakították át nézőtérré, és a függönnyel rejtett színpad elé húztak vásznat, ahová az emeleti kis vetítőből hosszú fénynyalábokon keresztül megérkeztek a Volt egyszer egy vadnyugat vagy épp a Különben dühbe jövünk jelenetei. Nem emlékszem, hogy bárki evett volna odabent, a vendéglő bárjánál csapoltatott sört is igyekezett minden férfi lehúzni addig, míg felvillantak az első képkockák. Reklám sem volt, időben érkezett, aki moziba vágyott, ha meg nem, legfeljebb lekuporodott halkan a hátsó széksorok egyikébe.
Itthon mozizunk hát, de ezúttal nem odabent, hanem idekint nézzük a történetet, aminek egy pontján magunk is szereplői leszünk. Az eresz alatti egyik fecskefészek ad napról napra néznivalót. Előbb csak azt figyeljük, milyen gondossággal építenek egy afféle kis kiugrót, pihenőhelyet a szülők a tágasabb otthon mellé, hogy aztán azon megpihenve induljanak legyeket, apró szúnyogokat, az emberi szem számára már-már láthatatlan kis élőlényeket összegyűjteni a csőrükben, táplálva a nemrégiben kikelt fiókákat. Még fel sem tűnnek a levegőben a felnőttek, a „gyerekek” már akkorára tátják a csőrüket, sőt, inkább kétszer akkorára, mint az egész fejük. Ráadásul a csőrük vonala egy fehér csíkkal még inkább kiemelődik, el sem lehet téveszteni, hova kell beejteni a finom falatokat.
Egyik délután azonban szomorú látványra érkeztünk haza: földön hevertek a fiókák, életjeleket csak egyikük mutatott. Talán a tikkasztó meleg, talán a túl korai röptevágy szédítette ki őket a biztonságos odúból, nem tudni. Az életben maradtat felvittük, s mivel a fészek épp a nappalink egyik ablaka felett épült, egy hűvös, magasabb falú cserép tálban a párkányra tettük ki őt. Még legyeket is gyűjtöttünk, amit aztán csipesszel adtunk neki, egyenként, életben tartva az esélyt, hogy ha visszatérnek a szülők és felfedezik, az etetését tovább folytatják. Így is lett, nagy volt az öröm, az egymásra találás, s alkonyatig hallottuk is, ahogy csipogva, a kicsit kitartásra biztatva lenyugszanak odakint.
Reggelre halva találtuk a fiókát, s elcsendesedett az ablakpárkány fölötti fészek is, elrepültek a szülők. Ez a film nem happy enddel zárult, de hogy legyen benne mégis valami remény: a ház másik oldalán lévő fészek még teli van élettel, folytathatjuk ott a mozizást.