„Többet ésszel, mint ész nélkül.”
AZ A MEGSZORÍTÁS, HA ANNYIT KÖLTÜNK, AMENNYI PÉNZÜNK VAN? Sok honfitársunk számára természetes és megszokott, hogy annyi pénzt költ, amennyit keres, egyszóval kijön a pénzéből. Azonban azok sincsenek kevesen, akik számára a hónap vége a koplalást, mi több, a kölcsöntől kölcsönig tartó kéregetést, az állandó kérincsélést hozza, pedig nem a semmit, hanem a fizetést vagy a nyugdíjat kellene beosztaniuk. A legfurcsább megfigyelés, hogy akik nem tudnak kijönni a pénzből, többnyire nem azok, akiknek a legalacsonyabb a keresetük, hanem sokkal inkább azok, akik az egyszer hopp, másszor kopp váltakozást természetesnek tekintik. Ők nem képesek a prózai tényekkel megbékülni, sokkal inkább a költészet az igazi műfajuk - akkor is költenek, amikor nincs miből.
A kormányról vesznek példát, hiszen a kormányok Magyarországon a rendszerváltás óta – két rövidke időszakot: Németh Miklós és Bokros Lajos idejét leszámítva – sohasem érzékelték „pénzköltészeti szárnyalásuk” során a prózai korlátokat, sohasem tekintették természetesnek, hogy annyit költhetnek, amennyit képesek az adófizetőktől adóban beszedni vér, veríték és könnyek nélkül.
A magyarországi kormányok sosem jöttek ki a pénzből. Igaz, sohasem használták a közpénzre, a költségvetés pénzére azt a kifejezést, ami érzékeltette volna a pénz eredetét, jelesül, hogy a kormányok bizony az adófizetők pénzével gazdálkodnak.
Amit költenek, akár a közösség tagjainak javára felhasználva, azt az összeget nem ők teremtették, az bizony az adófizetők pénze.
Két rövidke évet leszámítva az elmúlt majd' negyven esztendőben a kormányok erkölcsi gátlás nélkül hamisítottak váltót, mint valami dzsentri Noszty Feri, vagy szórták a pénzt a Csekonicsok módjára. Ezzel szemben Lengyelországban már a rendszerváltás kezdetétől élesen eltérő volt a kiindulópont. 1990. december 17-én Balcerowicz miniszterelnökhelyettes, a lengyel sokkterápia atyja e szavakkal szakította meg az adófizetőket semmibe vevő, felelőtlen költekezésre építő gazdaságpolitikát: „Véget kell vetnünk annak a színjátéknak, amelyben az emberek úgy tesznek, mintha dolgoznának, az állam pedig úgy tesz, mintha fizetne. Világos célokat megfogalmazó programot kell kidolgozni, amelyet a társadalom most még támogat.”
KELL-E VÁLTOZTATNI, HA MINDEN FELBORUL? Amikor Magyar Péter költségvetési csalásnak nevezi, hogy a valaha 3,7 százalékos GDP arányos hiányra tervezett költségvetés 2026 júniusában belátható pálya alapján 8 százalék fölötti hiányra fut ki, akkor – a lengyel Balcerowiczhoz hasonlóan – új pályára állítja a követett gazdaságpolitikát. Leleplezi a költségvetési trükközést, a toldozás-foldozást, a hazugságot.
Ezen az új pályán minden ígéretnek meg kell találni a valóságos fedezetét, minden adócsökkentéssel ütött lukról be kell mutatni, hogyan és mi fogja majd befoltozni, minden a korábbi költségvetésben nem szerepelt kiadásról el kell mondani, hogy honnét veszünk el annak érdekében, hogy adjunk.
Azt állítják, hogy az igazmondás nem népszerű. Kérdezem én, ha Orbán Viktornak be kellett volna vallania, hogy a 2022-es újraválasztása érdekében hozott intézkedéseknek - a 25 év alattiak adómentességének, a gyermekesek adóvisszatérítésének, a családi otthon kedvezmény megemelésének, a nyugdíjprémiumnak, a 13. havi nyugdíj gyorsított visszahozatalának, a fegyveres testületek tagjainak fizetett fegyverpénznek, a munkáltatói járulékok további mérséklésének, a bérminimum- és a minimálbér-emelésnek - nemcsak a népet kevéssé érdeklő, 8 százalék fölé korbácsolt költségvetési hiány lesz a következménye, hanem az Európa rekorder infláció is, ki szavazott volna rá?
De így történt, hogy
a 2021-ben nyomtatott ezerforintos 2022 végén már csak 750 forintot ért, mivel az év utolsó hónapjában a fogyasztói árak már átlagosan 24,5 százalékkal voltak magasabbak, mint egy évvel korábban.
2023-ban a pénzromlás üteme még mindig magas, közel 18 százalékos volt, ami miatt a 2021-ben kinyomtatott ezerforintos már csak 620 forintot, 2024-ben, az 5 százalékos infláció miatt már csak 590 forintot ért. Aztán a 2025-ös 4,4 százalékos infláció miatt már csak 564 forint, idén, a 3,5 százalékos infláció miatt pedig 544 forint lett az értéke.
Ki hallotta Orbán Viktornak azt az ígéretét, hogy az adófizetők pénzéből két kézzel osztogatott adomány miatt a 2021-ben nyomtatott ezerforintos 2026-ban az értékének már csak a felét éri? Ki szavazott volna Orbánra, ha betartja az ígéretét, hogy az osztogatás miatt a nyugdíjak, a bérek 2021 év végi értéküknek a felére csökkennek? Ki az, aki ragaszkodna ahhoz, hogy évente egy tábla csokit kapjon, ha négy év alatt a fogainak a fele kihullik?
NÉPSZERŰVÉ TESZ A SUNYISÁG, BIZALOMVESZTÉSHEZ VEZET A RAGASZKODÁS A VALÓSÁGHOZ? A következő hónapok mutatják majd meg, képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség: a 13-ik és a 14-ik havi nyugdíj ára, hogy a kifizetett nyugdíj vásárlóereje a felére csökken, azaz sunyi módon a magasan tartott ígéret hatalmasat harap ki a soknak hitt, ám a piacon egyre kevesebbet érő pénzből.
A következő hónapok mutatják meg, hogy képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség, hogy az utakon szaporodó kátyúk, az elviselhetetlen hőségben izzó műtők a 25 év alattiak be nem fizetett adói miatt válnak javíthatatlanná.
A következő hónapok mutatják meg, hogy képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség, hogy a mesterségesen, az adófizetők pénzéből megtámogatott alacsony kamatozású kölcsönök felkorbácsolták a megfizethetőnek látszó lakások árát, és ez még inkább a távoli jövőbe tolta ki a fiatalok lakásszerzését, miközben a költségvetés emelkedő hiányának finanszírozási költségei a piaci kamatszintet még tovább srófolják.
A következő hónapok mutatják meg, hogy képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség, hogy a hazugságok szépen csillogó világgal kápráztatnak el, de a valóságban a sunyin settenkedő infláció zsebmetszőként megcsapolja az Orbán hazugságainak lelkesen tapsoló közönség pénztárcáját.
A következő hónapok mutatják meg, hogy képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség, hogy érdemes lemondani a hazugságokról, az adófizetésmentes álvilágról, a 13-ik, 14-ik havi befizetéssel alá nem támasztott, ezért lufiként felfújt, de annyit is érő nyugdíjról a szegényeket valóban segítő pótlék helyett - amit éppen ezért célzottan és nem mindenki számára szétterített módon tesznek hozzáférhetővé.
A következő hónapok mutatják meg, hogy képes-e felfogni, majd elfogadni a közönség, hogy vége a hazugságoknak, és bizony ki kell jönni a pénzből.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.