„Volt egyszer egy szorgalmas fickó” – kezdi új művét a történetmesélés klasszikus fordulatával az ausztrál szerző. A folytatás is ennek jegyében alakul: „Victoriában élt, egy vidéki kisvárosban a feleségével és három kisfiával. A férfi takarítói fizetéséből tengették életüket, és lassacskán egy nagyobb házat építettek maguknak A férfit derült égből villámcsapásként érte, amikor a felesége egy nap közölte vele, hogy már nem szereti. Nem akar többé a felesége lenni. Megkérte, hogy költözzön el” (a fordítás Vereckei Andrea munkája). A továbbiak sem kivételesek: a kitett férj visszamegy a szülői házba, a gyerekeivel csak hétvégeken találkozik, a nőnek új partnere lesz.
Az idáig elég konvencionális história azonban hamarosan megdöbbentő fordulatot vesz: egy vasárnap este, „miközben a kidobott férj a fiúkat vitte vissza az anyjukhoz egy apák napi kiruccanás után (…), belehajtott egy mesterséges víztározóba”. Mindhárom gyerek életét vesztette, az apa azonban sértetlenül kiúszott a partra. A tragédiát pillanatnyi – eszméletvesztéssel járó – rosszullétének, majd súlyos zavarodottságának tulajdonította. A hatóságok azonban ezt a meglehetősen zavaros magyarázatot az első pillanattól kezdve kételyekkel fogadták.
Érthető, hogy a 2005-ben történt eset mélyen megrázta az ausztrál közvéleményt. Így aztán élénk figyelem övezte azt a jogi procedúrát is, amelyben a férfit hosszadalmas vizsgálatok nyomán végül gyilkossággal vádolták meg. Helen Garner riportkönyve a nem mindennapi per folyamatát – ennek emberi lényegét – tárja elénk: a tanúk, szakértők meghallgatásától, a vád és a védelem beszédétől az ítélethozatalig. Beszámol továbbá a fellebbezések nyomán elrendelt új tárgyalásokról és az őket követő végső szentenciáról is.
A szerző eddigi alkotásainak sorában A fájdalom háza már a harmadik, amelyik a tényirodalom sokszínű műfajának sajátos változatát képviseli. A poétikai kívánalmakkal összhangban az elbeszélő itt – a híres tacitusi normát követve – harag és részrehajlás nélkül jelenít meg egy olyan processzust, amelyben az árnyalatoknak is szerepük van, s amelyben az erkölcsi és a jogi igazság korántsem mindig esik egybe. Az elfogulatlansághoz való ragaszkodás azonban a műbeli ént nem késztetheti érzelemmentességre, a kommentárok tilalmára. Narrátorunk nem szenvtelen kívülálló nézője, hanem tudatos résztvevője a per mindennapjainak. Olyan aktív megfigyelő, aki a maga eszközeivel újrateremti a tárgyalóteremben lezajlott drámai történetet.
Részben a föntebbiekből ered tehát, hogy a műbeli én nem vág elébe az ítéletnek, azaz távol tartja magát a laikusok folyamatos latolgatásaitól: valóban bűnös-e a vádlott, avagy ártatlan? Ezzel pedig hagyja, hogy az olvasó – előrehaladván a szövegben – maga vonja le a végső következtetéseket. Így csak a mű záró részében emeli ki: „Ha maradt is kétség, hogy Robert Farquharson nem szándékosan hajtott a víztározóba, ez a kétség nem jelentősebb, mint egy szélben reszkető cigarettapapír.” Ekkorra ugyanis nyilvánvaló lesz: rémtettének elkövetése után az apa hasztalan igyekszik a történteket kitörölni az emlékezetéből, hiába győzködi saját magát is a fedősztorija hitelességéről, a per fokozatosan és visszavonhatatlanul leleplezi önfelmentő ideológiáját.
Egy ilyen – kivételesen hosszúra nyúló – tárgyalássorozat természetesen bővelkedik a történet dinamikája szempontjából érdektelen részletekben. Ezekről azonban a narrátor többnyire csak jelzésszerűen szól, így maga az elbeszélés érdekfeszítő maradhat.
Helen Garner alakábrázoló kvalitásait jelzi, hogy – részben az újságírói-riporteri hagyomány legjavát követve – már néhány karakteres vonással is emlékezetes, kifejező portrét vázol fel a per kulcsszereplőiről. A védőügyvéd például így jelenik meg a színen: „fekete talárja a fél vállán lógott, hátratolt parókája alatt fénylett a homloka. Nagydarab, világos bőrű, közvetlen ember volt, amilyenek az írek, termetét és megjelenését tekintve akár egy futballista”. A vád képviselője pedig „szikár, visszafogott ember volt, rövidre nyírt, őszülő szakállal, a szája élesen legörbült, mint az olyan embereké, akik azzal töltik a napjaikat, hogy szarságokat hallgatnak”.
A legárnyaltabb jellemzést természetesen maga a vádlott kapja. A történet legnyugtalanítóbb paradoxona épp ennek nyomán bontakozhat ki. Az apa ugyanis, mint kiderül, kifejezetten lágyszívű alkat, a gyerekek fegyelmezését például mindig a feleségére hagyja. Hangsúlyozottan akaratgyenge, a család egészét érintő döntéseknél rendre alulmarad. Miként partnere is kifogásolta, nincsenek, sosem voltak ambíciói, egyáltalán nem cselekvő, a körülményeket alakító típus.
Innen közelítve a mű lényegi kérdése kimondatlanul is az, hogy miként válhat egy ennyire határozatlan, szinte az együgyűségig korlátolt fickó a gyermekei hidegvérű gyilkosává. Más aspektusból: a szinte minden tanú szerint gyengéd, szerető apa hogyan lényegülhet át a neki teljességgel kiszolgáltatottak hóhérává?
A szöveg pedig erre – a maga belső összefüggései révén – megadja a választ: úgy, hogy e kisszerű (és kicsinyes) figura intellektuális és mentális kontroll nélkül hagyja a legalantasabb érzelmeit, késztetéseit: az irigységet, a féltékenységet, a bosszúvágyat. Szabadjára engedi súlyos frusztrációja démonait. S az alapvetően jóravalónak tűnő, a környezete megítélésében ártalmatlan ember egy pillanatra szörnyeteggé válik. Megjelenhet így előttünk – Hannah Arendt legendás művének címét idézve – „a gonosz banalitása”.
Mindezek nyomán bontakozhat ki Helen Garner hátborzongató riportkönyvének legáltalánosabb üzenete is: valamennyien felelősek vagyunk lényünk sötét erőinek megfékezéséért. Az éjszakai énünk ellenőrzéséért.
Infó: Helen Garner: A fájdalom háza. Magvető, 2026.
