„Most kéne abbahagyni…” – Kovács Kati slágerét 1970-ben szívesen dúdolgattam magam is. Szövege (ifj. Kalmár Tibor alkotása) ma, fél évszázaddal később, szívmelengetően aktuális politikai tartalommal is érthető. Álláspontom szerint a Fidesz parlamenti képviselői és propagandistái jól tennék, ha megszívlelnék, tanácsként fognák fel: „Elfutni, elrohanni, / Érzem, hogy holnap már többé nem lehet. / Most kéne összeveszni, / Erőnket összeszedni, / S kimondanunk, azt, hogy – Ég veled!”
Jó lenne, ha a NER-esek abbahagynák a történelmi példálózgatásukat (is). Szabadlábon vannak, van tévéjük, vannak újságjaik, podcastjaik, ám folyamatosan rémüldöznek, rettegnek, hogy már itt az 1919-es vörösterror, az ÁVH, a liberálisok rémuralma. A történelem számukra példatár, könnyű szívvel és nagyon kevés tárgyi tudással rángatják elő párhuzamaikat, hasonlataikat. Az államfő, Sulyok Tamás azzal kezdte, hogy hazudott egy jóízűt saját apjáról. Arról fabulázott, hogy apját 1945 után halálra ítélte a népbíróság, évekig illegalitásban élt, pedig a valóságban a II. világháború idején csak egy szimpla megyei vezető volt a Magyar Nemzeti Szocialista Pártban (ők 1944-ben kicsit jobbra álltak a Szálasi Ferenc vezette nyilaskeresztesektől). 1945-ben még vizsgálat is alig folyt ellene, nemhogy halálra ítélték volna. Ha Sulyokban lett volna egy csipetnyi tisztesség, le kellett volna mondania. Ehelyett az elmúlt két évben ő és a többi Orbán-báb is azt tette, amiért vezére a Sándor-palotába ültette: mindent aláírt, amit elé tettek. Hajdan volt a szegedi egyetemen egy kollégám, akinek nagyon népszerű volt a diákok körében az a forráselemző szemináriuma, amelyen politikai viccek segítségével mutatta be viharos XX. századi történelmünket.
Sulyokra is illő politikai vicc, még a plagizálásért lemondani kényszerült elődje idején terjedt el Pesten: A Sándor-palotában az egyik WC-ben a takarítónő nyitva hagyott egy ablakot, és későn vette észre, hogy egy használt WC-papírt a huzat kifújt a szabadba. Rémülten látta, hogy egyenesen az államelnök úr dolgozószobájában landolt a puha papírka. Rohant utána, persze a titkár nem engedte be a szobába, maga ment be érte. Majd szomorú arccal azzal jött ki, hogy késő, az elnök úr már aláírta...
Most Tuzson Bence volt „igazságügy-miniszter” (vicces, hogy a NER-ben volt ilyen nevű minisztérium...) kezdett hisztizni Sulyok egyszerű alkotmánymódosítással történő eltávolítása kapcsán a parlamentben, és kijelentette: „Hihetetlen, egy határátlépés, egy vörös vonal, ami még nem volt Európában. Hitler megvárta, hogy Hindenburg meghaljon, Tildy Zoltánt Rákosi Mátyás lemondatta a mandátumáról. De senki nem ment el odáig, hogy jogszabállyal elvegyék a mandátumot.”
Rosszul tudja:
amikor Hindenburg meghalt (1934. augusztus 2.), akkor a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) Vezérének (Führer) totális hatalmát már jó egy éve semmi sem veszélyeztette, akadályozta.
Ha jól értjük, akkor Magyar Péter rosszabb, mint Hitler (Rákosiról nem is beszélve). A párhuzamokkal, különösen a történelmi párhuzamokkal viszont jó lenne nagyon, de nagyon vigyázni. Sulyok a NER bábja, politikai jelentősége, hatalma nulla, ha lehetne fokozni, dupla nulla. Paul von Hindenburgot a nép választotta meg 1925-ben államelnöknek. Népszerű hadvezér volt, első világháborús hős, 1916-tól a császári haderő főparancsnoka. Erich Ludendorff vezérkari főnökkel a világháború végéig gyakorlatilag a legfelső hadvezetés diktatúrája irányította az országot. Hindenburghoz képest Sulyok jelentéktelensége még szembetűnőbb. Orbán nyomta be a vidéki jogászt az Alkotmánybíróságba, majd emelte át a Sándor-palotába. A NER parlamenti biodíszletei (a Fidesz és a KDNP képviselői) őt is kétharmadukkal élve, visszaélve megszavazták, beszavazták oda, ahová Vezérük akarta.
Hindenburg monarchista volt, nem sokra becsülte a weimari köztársaság alkotmányát. Ennek 48. cikkelye szükséghelyzetben az elnöknek széles körű hatalmat biztosított, akár rendeletekkel is kormányozhatott. Az ő kezében a 48. cikkely a weimari köztársaság tönkretételének egyik fontos eszköze lett. 1932-ben másodszor is köztársasági elnökké választották, még a szociáldemokraták is rá szavaztak, Hitlerrel szemben őt tartották a kisebbik rossznak. A gazdasági világválság (1929–1933) különösen sújtotta Németországot, a hatalmas arányú munkanélküliség és Hitler szónoki zsenije az ország legerősebb pártjává tették az NSDAP-t.
Politikai ellenfelei ostobasága, rövidlátása is kellett ahhoz, hogy rábeszéljék az agg államfőt (86 éves volt 1933-ban), hogy nevezze ki kancellárrá (miniszterelnökké) a nácik vezérét. Azt hitték, hogy Hitlert sakkban tudják tartani, a politikai hatalom majd domesztikálja.
1933. január 30. után elszabadult a pokol Németországban. Az utcai erőszak nem ekkor vált mindennapossá, az SA rohamosztagosai és a kommunista, valamint szociáldemokrata párti és szakszervezeti aktivisták véres összetűzései már évek óta tartották rettegésben az átlagembereket. Hitler egyik alvezéréből, Hermann Göringből porosz belügyminiszter lett, ő az SA-t a rendőrség segédhadseregévé tette. A Reichstag felgyújtása (1933. február 27.) után ezrével tartóztatták le a kommunistákat. Hindenburg már a következő nap kiadott (aláírt) egy szükségrendeletet, amely felfüggesztette a polgári szabadságjogokat. Az országszerte tomboló terror, a Goebbels irányításával működő szélsőséges propagandaapparátus, a megfélemlítés ellenére a március 5-i választásokon a nácik csak a szavazatok 44 százalékát kapták, de a konzervatív Német Nemzeti Néppárttal (DNVP) parlamenti többségük lett. Az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmadtól még messze voltak. A Vatikán hallgatólagos támogatásával a konkordátum ígéretével elérték, hogy a katolikus Centrum Párt képviselői is megszavazzák a „felhatalmazási törvényt”, a kormány innentől rendeletekkel kormányozhatott (ez a rendelet hivatalosan „a nép és az állam védelmében” született). Csak a jelen lévő 94 szociáldemokrata képviselő szavazott a törvényjavaslat ellen. A kisebb pártok hamar behódoltak, feloszlatták magukat, majd 1933 júniusában feloszlatták a DNVP-t, és rövidesen a Centrum Pártot is.
Németország 1933 júliusára egypárti rendőrállammá vált, hamarosan törvényt szavazott meg a parlament, amely az NSDAP-n kívül minden más pártot betiltott. Feloszlatták a szakszervezeteket, a helyi klubokat, sportegyesületeket, mindent és mindenkit az állam ellenőrzése alá vontak. Papíron Hindenburg a fegyveres erők főparancsnoka volt, és azt még meg tudta akadályozni, hogy a nácik jelöltje, Walther von Reichenau legyen a Reichswehr főparancsnoka. Az SA vezére, Ernst Röhm nem tudta, és nem is akarta megfékezni a barnainges hordát, és megpróbálta a hadsereget az SA alá rendelni. Hitlert figyelmeztették, Hindenburg szükségállapotot vezethet be, és az ország kormányzását a hadsereg kezébe adhatja. Ezzel megpecsételték Röhm sorsát, 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” az SA-t lefejezték, ezzel megnyugtatták a hadsereget és megszilárdították Hitler hatalmát.
Mielőtt még Hindenburg meghalt volna (de orvosai szerint is már a halálán volt), a náci kormány határozatot hozott az elnöki és kancellári pozíció egyesítéséről, innentől az elnök minden hatalmát a miniszterelnök gyakorolta.
Amihez Mussolininek hosszú évek kellettek, azt Hitler néhány hónap alatt megvalósította. A Führer legfontosabb célja az európai hegemónia kivívása volt. Ehhez erős hadseregre és átnevelt német népre volt szüksége. Meg kellett „tisztítani” az országot nemcsak a politikai ellenfeleitől (liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták), hanem a zsidóktól is. Az első perctől fogva háborúra törekedett, de egészen 1939-ig nem volt nála Európában hangosabb védelmezője a békének. Szavakban, miközben vadul fegyverkezett.
Tuzson Bencének csak egy tanácsot adhatunk: legközelebb, amikor kitör belőle a NER-nosztalgia, mondanivalóját ne fűszerezze történelmi példákkal és párhuzamokkal. Talán hallgassa meg a „Most kéne abbahagyni...” slágert, és figyeljen a szövegére: „Most kéne visszakozni / nem várni, nem habozni / És menni, menni a józan ész után. / Egy másik útra lépni, / Egyszer sem visszanézni, / A búcsú még ma nem fájna talán... Boldog vége ennek úgysem lesz...”
