A magyar sport teljesítménye, nemzetközi eredményessége nem változott, mégis földrengésszerű változásokat hoztak az országgyűlési választások. A vészcsengőt meghúzták a potentátok és egymás után jelentik be távozásukat a Fidesz és a KDNP legismertebb sportvezetői.
A NER legjellemzőbb sajátossága volt, hogy saját befolyási övezetévé nyilvánította a társadalom összes szegmensét. A sport ráadásul végig magán érezhette a gazda tekintetét és érdeklődését, tényleg sokkal olcsóbb lett volna az országnak, ha Orbán Viktor felcsúti kisgyerekként nem futballozik, hanem tilinkózik. A szektor teljes leuralása során minden népszerűbb sportág élére jutott egy kormánypárti politikus. Persze akadt, aki valóban szerette és értette az adott sportágat, de a többség inkább a pozíciót akarta.
A közös nevező bennük, hogy irgalmatlanul hosszú időn át természetesnek számított, hogy egy sportági szövetség élén a Fidesz országgyűlési képviselője, minisztere vagy pártvezetője ül.
De most mintha egyszerre ment volna el a kedvük az egésztől. A kronológia önmagáért beszél.
Május 22. – Kósa Lajos nem indul újra a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség vezetéséért. Tizenöt év után véget ér egy korszak.
Május 25. – Lázár János bejelenti, hogy lemond a Magyar Tenisz Szövetség elnöki tisztségéről. A döntés néhány nappal később lép hatályba.
Május 29. – Németh Szilárd távozik a Magyar Birkózó Szövetség éléről. Pedig hosszú éveken át úgy tűnt, a birkózás és a rezsicsökkentés ugyanannak a politikai univerzumnak a része.
Június 5. – Semjén Zsolt lemond az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöki posztjáról. Igaz, ez nem sportszövetség, de a vadászat és a politikai reprezentáció összefonódásának egyik legirritálóbb szimbóluma volt.
Június 11. – Szűcs Lajos elköszön a Magyar Országos Horgász Szövetségtől.
Június 17. – Simicskó István lemond a Budapesti Honvéd Sportegyesület társadalmi elnöki tisztségéről.
Július 8. – Schneller Domonkos visszalép a Magyar Kerékpáros Szövetség elnöki tisztségéért folyó versenytől.
Önmagában egyik döntés sem rendkívüli. Együtt viszont már nagyon is az. Évekig azt hallgattuk, hogy a sport sikere elképzelhetetlen a politika nélkül. Hogy kell az erős politikai háttér, kell a befolyás, kell a miniszter, az államtitkár, a frakcióvezető vagy a pártigazgató, különben megáll az élet. Mintha egy birkózószőnyeghez vagy egy teniszpályához elsődlegesen parlamenti rutinra lett volna szükség. De most hirtelen megvilágosodott az összes vezető. Egyik áll fel a másik után – a sportágak azonban valahogy másnap is ugyanúgy lélegeznek. Mindazonáltal a távozások nem jelentik azt, hogy a politika kivonul a magyar sportból. A több százmilliárd forintnyi állami támogatás, a stadionok, az akadémiák, a kiemelt egyesületek rendszere ugyanúgy megmarad. A befolyás sem tűnik el egyik napról a másikra.
De a fideszesek menekülésének szimbolikus jelentősége van. Kimondhatatlanul hosszú idő után először látszik, hogy a sportvezetői státusz nem életfogytig tartó politikai mellékállás. Több mint egy évtizeden át szinte minden sportágban nélkülözhetetlennek hitték magukat a fideszes politikusok, most pedig egyszerre bizonyítják be ennek az ellenkezőjét. Hihetetlenül gyorsan kiderült, a magyar sportnak sokkal kevésbé van szüksége a politikusokra, mint a politikusoknak a magyar sportra. És csak most kezdődik a szövetségek gazdasági átvilágítása. Szóval hiába távoztak, uralkodásuk ezzel még messze nem zárult le. Majd csak az átvilágítás után.
