„A Kereszténydemokrata Néppártban teljes a konszenzus abban, hogy jelen krízisből való kibontakozásra akkor lesz esély, ha a párt képes az elkövetett hibák őszinte feltárása után egy teljes körű tisztújításra, és arra, hogy a politikai életben ismét önálló pártként szerepeljen” – olvasható a kisebbik bukott kormánypárt vitaanyagában, melyben azt is megjegyzik, „a 2029-es európai parlamenti választások közel vannak, addig fel kell készülni önállóan a megmérettetésre, függetlenül attól, hogy végül az aktuális választójog figyelembevételével milyen formában indulnak el. Ha a kormány előre hozza az önkormányzati választásokat, a KDNP önálló arculatának felmutatása még sürgetőbb lesz”.
A vitaanyag további része kitér a Fidesszel koalícióban töltött elmúlt két évtizedre, s némi kritika mellett megállapítja, hasznos volt, de „a polgári, jobbközép politika számára a KDNP önálló pártként hasznosabb, mintha csupán segédcsapatként szerepel”.
Utóbbi eufemizmus szép megfogalmazása a mamelukseregnek vagy a csatlóspártnak, főleg, hogy egy negyedszázada sehol sem mért, a magyar politikai palettán meg nem méretett politikai formáció mondja magáról.
A KDNP ugyanis önmagában, a Fidesz-gazdatest nélkül teljesen életképtelen lenne, szavazóbázist, érdemi támogatói kört nem tudhat maga mögött.
A párt utoljára 1994-ben bizonyult láthatónak, amikor 7,03 százalékot ért el az országgyűlési választásokon, vagyis simán megugrotta a parlamenti küszöböt, ráadásul közel 0,6 százalékot javított 1990-es eredményén, ami főleg annak tükrében becsülendő eredmény, hogy koalíciós tagja volt az Antall-, majd Boross-kormánynak, melyek tevékenységét jól mutatta, hogy az MDF ugyanezen négy év alatt kvázi beleállt a földbe. A KDNP viszont a rendszerváltáskori 21 mandátumát ’94-re még meg is fejelte eggyel, sőt, az MSZP-s cunami ellenére ugyanúgy három helyen nyert egyéniben, mint előtte, csak éppen sikerült kitörnie Nógrádból, s immár Zalában és Csongrádban is triumfálhatott egy-egy képviselője. Ez volt az utolsó életjelük, a párt belső harcokba süllyedt, a Giczy–Füzessy vezette, illetve a Surján–Harrach–Isépy–Semjén befolyása alatt álló csoportok cicaharca évekbe tartó pereskedésbe, kizárásokba, új pártalapításba, s persze a parlamentből kiesésbe torkollottak.
Úgy tűnt, a KDNP örökre kiírta magát a hazai politikai életből, szerencséjükre a Fidesz addigi társutasa, az MDF 2006-ra szintén az önállósodás mellett döntött – ez volt a legnagyobb rendszerváltó párt utolsó érdemi momentuma, mielőtt eltűnt a színről.
A Giczyékkel szemben győztes KDNP-s csapat pedig azonnal felismerte a lehetőséget, s önállóság, saját gondolatok, eszmevilág, valódi politikai munka helyett a biztos megélhetésre szavazott, s lett önként és dalolva Orbán Viktor csatlósa.
Az elmúlt húsz évben a párt soha, sehol nem mérette meg magát önállóan, megélhetési politikusainak az elefánt és az egér adomából remekül megfelelt a sajtzabáló szerepe. Dübörgésük értelemszerűen nem hallatszott, cincogásuk is csak olyankor, amikor a Nagy Testvér rájuk bízta epizódszerepekben: a fényre léphettek. Cserébe biztosították valamelyest – főleg a NER 16 évének első részében – az egyházak támogatását a Fidesznek – utána ezt már maga megoldotta a narancspárt –, illetve a keresztény Magyarországra hivatkozva szemellenzősen beleálltak néhány fundamentalista ügybe – sokszor szembemenve a valódi kereszténydemokrata értékekkel, nem egyszer meggyalázva azokat –, nem törődve vele, hogy a társadalom nagyobb részében nemhogy fogadókészség nincs irántuk, de kifejezetten avíttnak tartják, s elutasítják őket.
Erőből – persze a Fidesz erejével – azért sok mindent keresztülvertek, de Orbán vigyázott rá, saját arcot egy pillanatra se kaphasson a KDNP, melyet így leginkább prominens politikusainak hétköznapi cselekedetei alapján határoztak meg, s áraztak be a választók. Semjén, Harrach, Seszták, Rétvári, Hoffmann és a többiek magánszámai, illetve az egyházi falak mögül egyre inkább kitüremkedő bűncselekmények mind nagyobb száma lett tehát a KDNP imázsa, miközben a cincogó egérsereg a lyukban elhitte, parlamenti létszámuk, a vezetőik által betöltött tisztségek a választói akaratot, s érdemeiket tükrözik.
A húszéves álomból április 12-én nem a herceg csókja, hanem egy gigantikus tökönrúgás ébresztette fel a pártot és vezetőit, akik jól láthatóan még ma sem tértek magukhoz, s jelenleg skizofrén állapotban tántorognak. Egyfelől a vitaanyag szerint az önállósodás a cél, másrészt vezetőik és néhány megmaradt képviselőjük ugyanúgy a Fidesz aktuális mantráit, néhány szavas primitív üzeneteit szajkózzák, mint tették két évtizeden át. Borítékolható, ebben a formában, ezekkel a prominensekkel a biztos és megérdemelt bukás vár rájuk, s a KDNP eltűnik a süllyesztőben.
Negyedszázad késéssel…