Kraftwerk, a legendás oximoron

Az a helyzet, hogy Brian Eno Grammy-díjas zenész, komponista és zenei producer arra a hangzásra, amit a Kraftwerk produkált, már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta a tökéletes definíciót. Nosztalgiát érezni a jövő iránt első hallásra ugyanis épp annyira tűnik teljesen megugorhatatlannak, mint az, hogy valami egyszerre lehet hideg és gépies és mégis nagyon is emberi, hogy valami minimalista, miközben megszállott módon összetett. Vagy az is, hogy valami személytelen, miközben karakteres és avantgárd úgy, hogy mindeközben egy utánozhatatlan popkulturális ikon is. 

Pedig mindez csak addig tűnt lehetetlennek, amíg jött a Kraftwerk és meg nem csinálta. Mert a német együttes munkássága nemcsak a zenében teremtett egy teljesen új világot, hanem képes volt arra is, hogy egy addig azért javarészt ismeretlen érzést terjesszen ki globális szintre – legalábbis az évtizedek alatt óriásira duzzadt rajongótábor körében biztosan. Az 1970-ben, a németországi Düsseldorfban Ralph Hooter és Florian Schneider által megalakult zenekar a kezdetekben sem unatkozhatott különösebben: az első időszakban hangzásvilágukra leginkább a krautrock hatott.

Ez az 1960-as, 1970-es években alakult nyugatnémet kísérleti zenei mozgalom eleve felhagyott mindennel, ami akkor népszerű volt a könnyűzenében és pszichedelikus rockkal, valamint hipnotikus elektronikus zenével próbálkozott. Idővel viszont a Kraftwerk kinőtte ezt, és mivel úgy tűnik „nem volt más választása” létrehozta a saját műfaját, a robotrockot. Hangjukat eltorzították, meg még kreáltak némi teljesen új hangszert is, létrehozták az azóta ikonikussá vált Kling Klang stúdiót és dalaikat olykor a vonatok egyenletes döcögése (Trans-Europa Express – 1977.) vagy többek között – a sport szerelmeseiként – az országúti kerékpározás szabályos monotonitásának szépsége ihlette meg (Tour de France című kislemez – 1983.). Mindeközben pedig világuk azelőtt képes volt megismertetni a széles nyilvánossággal a technológia kockázatait, a modern világ ismeretlenbe tartó bolyongását, az ember és gépek kapcsolatát, nem utolsósorban pedig azt is, mindebben végül mennyire magányos is tud lenni az ember – mielőtt bármennyire is fenyegető lett volna.

DJ Afrika Bambaataa amerikai lemezlovas 1982-ben fedezte fel magának a zenekart, a Trans-Europe Express című, 1977-ben debütált dal pedig annyira beleégett, hogy fel is használta a Planet Rock című, 1985-ben megjelent számához is. Akkor még maga sem tudta, de végérvényesen megépített egy azóta is elpusztíthatatlan hidat az amerikai hip hop és az elektronikus zene között. Noha ha a Kraftwerkről van szó, szinte nem telhet el beszélgetés anélkül, munkásságuk mekkora hatással volt Detroit és Bronx zenei világára, pedig egyszerűbb lenne összeszámolni azokat a zenei műfajokat, amely fejlődéséhez nem volt közük. Már csak egy teljesség igénye nélkül összedobott felsorolásból is látszik, milyen széles a paletta azok között a szintén ikonikussá vált zenészek között, akik nem lennének ma azok, akik, ha nem lett volna Kraftwerk. Björk, David Bowie, a Rammstein, a Siouxsie and the Banshees, a U2, a Duran Duran, a New Order, a Depeche Mode, a Daft Punk, a The Chemical Brothers és a Coldplay – csak hogy néhányat említsünk. Bár eleve nem érdemes vitatkozni egy olyan zenekar nagyságán, akiknek egyik tagja még David Bowie-t is megihlette V-2 Schneider című számában.