Gulyás Gergely kék öltönyben állt a feketébe öltözött fideszesek között. A párt a magyar demokráciát gyászolta, a leköszönő frakcióvezető pedig mintha még a gyászruhát sem érezte volna egészen a magáénak.
Könnyű lenne túl sok jelentést tulajdonítani egy öltöny színének. A politika azonban éppen az a mesterség, amelyben az ember előbb megteremti a képet, majd csodálkozik, hogy mások értelmezni kezdik.
Gulyás Gergely két hónap után lemondott a Fidesz parlamenti frakciójának vezetéséről. Nyilvános indoklása szerint nem vezetheti hitelesen a képviselőcsoportot, ha a most elfogadott tizenkét éves mandátumkorlátozás miatt 2030-ban ő maga már nem indulhatna a választáson. Tiltakozott Sulyok Tamás köztársasági elnök eltávolítása és az Alaptörvény gyors átírása ellen is.
A háttérből azonnal felsejlett egy személyesebb magyarázat. Eszerint Gulyás eleve vonakodva és csak átmenetileg vállalta a feladatot, a mandátumkorlátozás bejelentése után pedig már felmerült benne a távozás.
Szűkebb körben állítólag arról is beszélt, hogy szívesebben dolgozna ügyvédként.
Egy rommá vert, iránytűjét vesztett Fidesz élére került, miközben régi barátja, Magyar Péter immár kétharmados miniszterelnökként, a győztesek kényelmes pozíciójából, személyes közelségből osztotta neki a politikai pofonokat.
Lehetséges, hogy mindez igaz. Gulyás lemondásának valódi súlya azonban nem abban áll, hogy ő személy szerint szeretett volna-e frakcióvezető lenni. A lényegi kérdés sokkal húsbavágóbb: létezik-e egyáltalán még az a politikai tér, ahol neki állnia kellett volna?
A Fidesz tizenhat évig nem egyszerűen kormánypárt volt. Maga volt az állam politikai szervezőelve. Párt, kormány, kétharmados gépezet, központi kommunikáció és személyes vezetői akarat egyetlen monolit hatalmi testként lélegzett. Ebben a struktúrában a fideszes képviselőnek nem az volt a dolga, hogy vitázzon, mérlegeljen vagy választókerületi érdekeket képviseljen. Az ő feladata a központi akarat azonnali felismerése és a megfelelő pillanatban történő gombnyomás volt.
A frakcióvezető sem hadvezérként működött, hanem diszpécserként. Nem politikát csinált, hanem a Karmelita üzeneteit fordította le a szavazógépezet nyelvére. Tekintélyét nem a tisztséghez kapcsolódó autonómia adta, hanem a miniszterelnökhöz való fizikai és strukturális közelség. A választási vereség pillanatában azonban ez a világ atomjaira hullott, és a diszpécseri szerep értelmezhetetlenné vált.
A Fidesznek most egy csapásra ellenzéki párttá kellene válnia. Saját álláspontokat kellene kialakítania, kezdeményeznie, tárgyalni a kormánnyal, és mindenekelőtt eldönteni, mit kezd Orbán Viktor örökségével.
Fogcsikorgatva védik az elmúlt másfél évtized minden sáncát? Elismerik, hogy a rendszer egy része tarthatatlanná vált? Klasszikus konzervatív ellenzékké szelídülnek? Radikalizálódnak? Vagy berendezkednek egy átmeneti ostromállapotra, és várják a csodát? Gulyás Gergelynek elvileg ezekre a kérdésekre kellett volna választ adnia.
Csakhogy ehhez nem kapott valódi politikai felhatalmazást. Orbán Viktor formálisan ugyan maradt a párt élén, de a bukás után hátrébb lépett a parlamenti frontvonaltól.
A Fidesznek nincs világosan elfogadott új iránya, nincs rendezett utódlása, és a frakcióvezető távozásakor még a lehetséges utód személyéről sem született egyértelmű döntés.
A Fidesz kommunikációs igazgatója azt állította, hogy nem tudott előre Gulyás döntéséről, és a lemondást a gyengeség jelének minősítette. Ez nem egy tudatosan megszervezett politikai tiltakozás képe. Sokkal inkább egy olyan szervezet látlelete, amely a hatalom elvesztése után még azt sem érti, milyen történetben találta magát.
Gulyás lemondása ezért nem azt bizonyítja, hogy nem akart ott lenni. Inkább azt, hogy az a hely, ahol lennie kellett volna, még meg sem született.
Nincs még valódi ellenzéki Fidesz. Csak egy korábbi állampárt van, amely továbbra is a régi abszolút hatalom nyelvén beszél, miközben már nem rendelkezik az ahhoz szükséges eszközökkel.
Ebben a vákuumban különösen maró irónia, hogy Gulyás most az alkotmányosság nevében csapta rá az ajtót a frakcióra. Éveken keresztül ő volt az Orbán-rendszer egyik legműveltebb, legfegyelmezettebb és legkevésbé harsány magyarázója. Elegáns jogászi nyelven tette szalonképessé azokat a politikai döntéseket, amelyek mögött gyakran nagyon is nyers és egyszerű hatalmi érdekek húzódtak.
Amikor az Alaptörvényt újra és újra az aktuális politikai szükséglethez szabták, Gulyás menetrendszerűen megtalálta azt az alkotmányjogi formulát, amely szerint mindez nemcsak lehetséges, hanem egyenesen észszerű. Most ugyanennek a politikai technológiának a másik oldalára került.
A Tisza kétharmados többsége egyetlen, gyors alkotmánymódosítással söpörte el Sulyok Tamás államfői megbízatását, korlátozta tizenkét évben az országgyűlési képviselőként eltölthető időt, és hetvenéves korhatárt szabott az alkotmánybíráknak. A Fidesz-frakció a távolmaradással próbált tiltakozni.
A mandátumkorlátozás közvetlenül érinti Gulyást és a régi fideszes parlamenti elit jelentős részét. Korábbi képviselői évei miatt 2030-ban már nem indulhatna. Tiltakozása mögött nyilvánvalóan ott van az önérdek is. De az önérdek nem teszi automatikusan hamissá az érvet.
A korábban eltöltött képviselői éveket is beszámító szabály valóban súlyos demokratikus kérdést vet fel. Nem arról van szó, hogy bárkinek joga lenne élete végéig a parlamenti padsorokban ülni. Hanem arról a tőrőlmetszett jogállami kérdésről, hogy ki dönthet egy politikai pálya lezárásáról: a választópolgár vagy az aktuális alkotmányozó többség?
A mandátumkorlátozás mellett komoly érvek szólnak. Frissítheti a politikai elitet, megtörheti a megkövesedett parlamenti karriereket, és rendszeres megújulásra kényszerítheti a pártokat. De ha a szabály a múltban, más jogi feltételek között megszerzett mandátumokat is beszámítja, akkor nem csupán a jövő politikai rendszerét alakítja. Konkrét, név szerint azonosítható politikai szereplőket is eltávolít a következő választási versenyből. Ez pedig veszélyesen közel kerül ahhoz a személyre szabott alkotmányozáshoz, amely az Orbán-rendszer egyik védjegye volt.
A Fidesz felháborodása természetesen történelmi iróniával terhelt. Nehéz könnyeket hullatni azért, mert a párt most, ellenzékben hirtelen felfedezte a jogbiztonságot, az intézményi autonómiát és az alkotmányos önkorlátozást. Tizenhat évig egyáltalán nem zavarta, ha a kétharmad konkrét személyek, bosszúk vagy pillanatnyi politikai csaták miatt írta át a legfőbb jogszabályt. De a Fidesz képmutatása nem ad automatikus felmentést az új hatalomnak.
A jogállam nem bosszútechnika. Nem azt jelenti, hogy mostantól ugyanazokat a bárdokat a „jó emberek” forgatják.
Egy alkotmánymódosítás nem attól lesz demokratikus, hogy a célja szimpatikus a többségnek. A módszer tisztasága pontosan olyan fontos része a politikai rendszernek, mint a deklarált szándék.
Magyar Péter kormányának kétségkívül rendkívül erős választói felhatalmazása van az Orbán-rendszer lebontására. A kétharmadot nem azért kapták, hogy fenntartsák a status quót. Az államgépezetet az előző hatalom úgy betonozta körbe, hogy bukása után is gúzsba köthesse az utódait. Ennek korrekciója tehát nem csupán politikai lehetőség, hanem demokratikus kötelesség is lehet.
A döntő kérdés azonban az, hogy mi épül a rombolás helyén. Egy olyan rendszer, amely ismét a pillanatnyi többség politikai akaratát tekinti az alkotmányosság egyetlen forrásának? Vagy egy olyan köztársaság, amely akkor is tiszteletben tartja az általános játékszabályokat, amikor sokkal kényelmesebb és népszerűbb lenne személyre szabott megoldásokat választani?
Gulyás Gergely ettől még nem lett a jogállamiság mártírja. Nem szakított a Fidesszel, nem adta vissza a mandátumát, és nem nézett szembe saját felelősségével abban a gépezetben, amelynek módszereit most sérelmezi. Egy olyan tisztségről mondott le, amelyet valószínűleg eleve csak átmenetileg vállalt, és amelyből az új szabályok miatt politikai szempontból egyébként is kifelé vezetett az út.
Távozása mégis figyelmeztetés. Nem azért, mert Gulyásnak mindenben igaza lenne, hanem mert
a demokrácia minősége soha nem azon mérhető le, hogyan bánik az új hatalom a saját híveivel. Hanem azon, milyen szabályokat alkalmaz azokkal szemben, akiknek a politikai múltját joggal ítéli el.
Gulyás Gergely kék öltönye nem a lázadás színe volt, hanem a magányé: már látja, hogy a régi fegyverek elvástak, az újakat pedig éppen most élesítik – ugyanazzal a rideg technokrata fegyelemmel, amelyet egykor ő maga is képviselt. A történet ezért nem egyszerűen egy vonakodó frakcióvezetőről szól. Hanem két politikai rendszer találkozásáról.
Az egyik már elveszítette a hatalmat, de még nem tanult meg ellenzékben élni. A másik megszerezte a kétharmadot, de még nem bizonyította, hogy képes ellenállni annak a kísértésnek, amely minden abszolút többséget utolér: hogy saját politikai akaratát összetévessze az alkotmánnyal.
Gulyás lemondása a régi rendszer válságának látványos jele. De az új rendszer számára is próbatétel. A rendszerváltás nem akkor fejeződik be, amikor az előző hatalom emberei távoznak, csak akkor, amikor az új hatalom már megtehetné ugyanazt, amit elődei – és mégsem teszi meg.
A szerző keramikus, publicista.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
