Az angol válogatott ma elődöntőt vív, egész Anglia arra vár, hogy válogatottja hatvan hosszú év után újra vb-döntős legyen. Nagyobb szó lenne ez, mint 1966-ban, amikor az angol Stanley Rous FIFA-elnökletével hazavezették a világbajnokságot az otthon zöld füvén.
Azóta semmi. Csak a mítosz az őshazáról. (A fair play országának legendája már akkor szertefoszlott.) De talán most… Vagy tényleg lefut egy egész emberélet újabb angol vb-döntő nélkül?
Magam persze nem a brit machinációk vagy Geoff Hurst láthatatlan Wembley-gólja miatt emlékszem arra az 1966-os világbajnokságra. Hanem azért, mert azon a vb-n játszották a 3:1-es magyar–brazilt.
Sok száz válogatott meccset tudósítottam, még többet néztem végig, de olyan fenomenális futballt, amelyet akkor produkáltak honfitársaink, magyar labdarúgóktól soha máskor nem láttam.
A Daily Telegraph ráérzett az élményre, mert azt jövendölte: „A világbajnokság fénypontja a magyar–brazil mérkőzés lehet.” Az lett. Miként akkoriban írták: „Klasszikus kilencven perc, egy a labdarúgás evergreenjei közül. Bámulatosan gazdag cselekmény, 56 remek akció, 28 kapura lövés.”
Az elsőt – Limáét – Gelei József mindjárt az első percben kibokszolta a bal felső sarok elől. Azért védett bravúrosan, mert tudta, Lima lába micsoda veszedelem. A válogatott 1965. november 22-én a brazil B csapattal találkozott São Paulóban, mialatt a brazil A a Szovjetunió legjobbjait fogadta Rio de Janeiróban. Na most, a brazilok második sora a 33. percben 5:0-ra vezetett Baróti Lajos szövetségi kapitány gála összeállításban pályára lépő „fiai” ellen.
A névsor így festett: Géczi (Gelei, 46. perc) – Novák (Káposzta, 46.), Mészöly (Mátrai, 46.), Sipos, Sóvári – Solymosi, Göröcs (Albert, 27.), Rákosi – Bene, Farkas, Fenyvesi.
A harmadik gólt Lima a Kígyó térről lőtte Géczi Istvánnak, és Gelei megjegyezte, hogy ez az ember akárhol jár a labdával, fel kell készülni, hogy rátűzi irgalmatlanul. Odakinn 5:3 lett a vége, a liverpooli vb-meccs harmadik percében pedig 1:0-ra vezettünk.
Bene „Ferike” ránézett az órára, fél nyolc múlt három perccel, az otthon már fél kilenc, ideje néhány gyereket lefektetni.
Paulo Henrique, Altair és a többiek úgy hevertek a pázsiton, mint Szinyei Merse Majálisának finom alakjai, majd Gilmar kapus jobbra mozdult, a labda meg történetesen balra ment.
Ezzel a szólóval Bene második tudott lenni aznap. Mert a második félidő közepén átívelte az Albert Flóriántól kapott labdát Farkas Jánoshoz. Csatártársa a levegőből, kapásból a bal sarokba bombázta a harminc méteres átadást, Gilmar moccanni sem tudott, a liverpooli Goodison Park meg egy pillanatra elcsendesült, hogy aztán a helyi földtani intézetben kijelezzen a Richter-skála.
Ez minden világbajnokságok legnagyobb góljainak egyike volt.
Albert így idézte fel a bűvöletes akciót: „A közönség a teljes második félidőt végig tombolta. Hungary, Hungary... Hogy mivel érdemeltük ki ezt a rokonszenvet? Talán a második gólunkkal. Szép gól volt, és nagy érzés, hogy részese lehettem. Előzőleg a brazilok kétszer ollóba fogtak, taktikai faulttal térítettek el; most elhúztam közöttük a labdát, kipörgettem Bene Ferinek. Ő elszáguldott, a tizenhatos magasságában középre ívelt. A labda elszállt Bellini feje fölött, Farkas Jancsi fantasztikus ütemben érkezett, és kapásból akkora gólt rúgott, hogy majd szétszakadt a háló.”
A Daily Mirror nem ragadt le egyetlen jelenetnél: „Ez volt a legnagyszerűbb mérkőzés, amelyet valaha is láttunk.” S hogy a találkozó milyen hatást gyakorolt a világra, azt az is bizonyította, hogy az olasz állami televízió, a RAI év végi szavazásán a nézők a magyar–brazilt választották az esztendő első számú (nem csupán sport-) műsorának.
Az angol tévében David Coleman riporter mindjárt a 3:1 után feltette a kérdést: „Vajon a jelenlegi magyar válogatott elérte-e azt a magaslatot, amelyen az 1954-es világhírű elődök játszották a futballt?” Mire Billy Wright azt válaszolta: „Ha valaki, akkor én közelről láttam Puskásékat, amikor »kevertek«. Higgyék el nekem, Albert lát olyan jól a pályán, mint annak idején Hidegkuti, Farkasnak nem csak a bal lába félelmetes (a kapásgólt jobbal lőtte – a szerk.), Bene gólérzékéről és hidegvéréről nem is beszélve.”
A svéd Dagens Nyheter kiküldött munkatársa azt jelentette a mérkőzésről: „Ez az első olyan tudósítás, amelyet egy egérlyukban írok két deszkán és két sárga sombreróba öltözött, szivarozó brazil közé szorítva. De nem bánom.”
Hasonló poént tartalmazott egy távirat, amely a magyar csapat angliai szálláshelyére, a southporti Hotel Palace-ba érkezett:
„Így képzeltük el Baróti kollégámmal. Gratulálok! Kabos László.”
A Szabad Föld is derűsen értékelt: „Ennek a játéknak, ennek a nagyszerű, bámulatos teljesítménynek épp úgy jönnie kellett, mint decemberben a Mikulásnak.”
A Képes Sport pedig azt írta: „Albert, Bene Farkas, Mészöly, Rákosi meg a többiek neve bekerül abba a könyvbe, amelyet a magyar labdarúgás aranykönyvének szoktak nevezni. Ezek a fiúk 17-18 éves fejjel egy nagy korszak letűnte után szinte kényszerűségből kerültek a válogatottba, és mindig összehasonlítgatásokkal, bezzegekkel kellett küzdeniük, mert soha semmit nem csinálhattak olyan jól, amit az aranyidőszak klasszisai – néha a megszépítő messzeség fátyla mögött – ne műveltek volna még százszorta jobban. Július 15-én, péntek este 21 óra 30 perckor nagy, súlyos pszichológiai tehertől szabadulhatott meg ez a gárda.”
Az aranyidőszak legnagyobb klasszisa, Puskás Ferenc ott volt a meccsen. Azt mondta: „Boldog vagyok, több okból is. Mindenekelőtt, mert igen szép futballt láttam, s bebizonyosodott, hogy él a magyar labdarúgás. Különösen Albert tetszett, aki olyan előadást tartott, mint egy egyetemi magántanár.”
Összehasonlíthatatlanul szomorúbb volt Vicente Feola brazil szakvezető. Pelét előzőleg szétrúgták a bolgárok, és a brazil kapitány abból indult ki: ha a B csapat is legyőzte a magyar A-t, akkor nem kockáztatja meg, hogy a „király” rásérüljön. Egyébként is, 1962-ben Pelé a második meccsen kidőlt, a brazilok mégis megvédték világbajnoki címüket.
De 1966-ban nem akadt olyan helyettes, amilyen négy évvel korábban Amarildo volt. A virtuóz dublőr ezúttal is a kerettag lett volna, de a vb előtt megsérült. Alcindónál meg legfeljebb a név eleji A betű emlékeztetett Amarildóra.
A leginkább azonban Garrincha volt lesújtva. A „Kismadár” az ötvenedik válogatott meccsét játszotta, s az előző negyvenkilencen 43 győzelem, 6 döntetlen volt a mérlege. Sárga mezes pályafutása során először kapott ki, mint ahogyan a brazilok is először vesztettek vb-meccset 1954 óta.
Mit gondolnak, tizenkét évvel korábban melyik ország csapata múlta őket felül? Magyarországé.
A labdarúgás valaha hungarikum (is) volt. Innen sikerült elvergődni odáig, hogy a vb-történetben negyven gyötrelmes éve sehol sem vagyunk. S gondolatban Kevin Costnerre hasonlítunk.
Farkasokkal táncolunk.
MAGYARORSZÁG–BRAZÍLIA 3:1 (1:1)
Vb-csoportmérkőzés, 1966. július 15., Liverpool, 51 387 néző. Jv.: Dagnall (angol).
Magyarország: Gelei – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi – Mathesz, Albert, Rákosi – Bene, Farkas.
Brazília: Gilmar – Djalma Santos, Bellini, Altair, Paulo Henrique – Gérson, Lima – Garrincha, Alcinho, Tostão, Jairzinho.
Gól: Bene (3. perc), Tostão (15.), Farkas (64.), Mészöly (73., 11-esből).
