Megszüntették az egykori Szőlő utcai javítóintézet volt „rendészeti és biztonsági” vezetőjének letartóztatását – értesült a HVG. A férfi a gyanú szerint megvert több kiskorú fiút. Másnap az egyik, a brutalitás miatt az egészségügyi részlegre került fiút „Hogy beszélsz, te büdös köcsög?” felkiáltással az ágyról felemelte és körülbelül egy méter magasról nagy erővel ledobta a földre. Szabadlábon védekezik az egykori megbízott igazgató, Kovács-Buna Károly is, akinek durva bántalmazásáról videófelvételek is kikerültek.
Noha kétség nem fér hozzá, ezeknek az embereknek bűnhődniük kell, úgy tűnik, míg a rácsos ajtók megnyílnak, a felelősség kapuja bezárul.
Továbbra sem hagy nyugodni a kérdés, kik engedték ezeket az embereket a Szőlő utcai gyerekek, fiatalok közé? Hol vannak azok, akik vezették, hagyták, tűrték, támogatták a rendszert, amelyben az állami gondozásban lévő, eleve traumatizált fiatalkorúak biztonsága és reintegrációja helyett a verés, a megalázó beszéd, az életük semmibevétele volt az általános?
Az intézmény most kiengedett rendésze nemcsak a mindennapokban alkalmazott fizikai terrort, hanem még a hálókörletekben, konkrétan az ágyban is szisztematikusan bántalmazta, ütötte a gyerekeket. Ennek a bestiális cselekedetnek az a világos, rendszerszintű és aljas célja volt, hogy a rettegő áldozatokba belerekessze a szót, eszükbe se jusson vallani vagy tanúskodni a korábbi intézményvezető, az emberkereskedelemmel és kényszerítéssel vádolt Juhász Péter Pál ellen. Az ellen a férfi ellen, aki szexuális játékszernek használta a fiatalokat.
Egy állami fenntartású, elvileg zárt és szigorúan ellenőrzött falak mögött működő intézményben a fizikai erőszak és a megfélemlítés lett a joggal és az igazsággal szembeni fal. Ott, ahol a gyermekvédelmi törvényeknek és az emberi méltóságnak kellett volna uralkodnia, az államnak, a magát családbarátnak nevező kormánynak kellett volna biztonságot és reintegrációt biztosítania, ehelyett maffiamódszerekkel kényszerítette hallgatásra a kiszolgáltatott, meggyalázott kamaszokat.
Miközben a közvetlen elkövetők szépen lassan kikerülnek a rácsok mögül, a legégetőbb kérdés továbbra is megválaszolatlanul, vádlón lebeg a politikai és társadalmi térben: hol vannak a valódi, rendszerszintű felelősök?
Hol van a gyermekvédelemért felelős korábbi belügyminiszter? Hol rejtőzik az államtitkár és helyettese? Miért nem vonják felelősségre a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság akkori vezetését?
Ezek a magas rangú döntéshozók, bürokraták és hivatalnokok voltak azok, akik asszisztáltak ehhez a horrorhoz. Ők hagyták jóvá a kinevezéseket, ők engedték a szörnyetegeket a fiatalok közvetlen közelébe. Miért nem létezett olyan érdemi, mélységi hatósági és szakmai ellenőrzés, amely időben feltárta és megállította volna ezt a rendszerszintű brutalitást? Miért kellett ehhez egy belső szivárogtatás és a sajtó nyilvánossága, miközben a hatalom képviselői makacsul és csökönyösen tagadták, hogy bármi rendszerszintű, strukturális vagy morális baj lenne az ellátórendszerben?
Emlékezzünk vissza a sokat hangoztatott, kötelezően előírt pszichológiai és „kifogástalan életvitel-ellenőrzési” vizsgálatok időszakára. Amikor a sajtó és a független szakma kérdéseket mert feltenni a rendszer repedéseiről és a visszaélésekről, a területért felelős helyettes államtitkár a Népszavának küldött hivatalos válaszában arrogánsan söpörte le a kritikát. Azt írta, hogy azok a szakemberek, akik a rendszerben maradtak és alávetették magukat a vizsgálatnak, mind, egytől egyig „tisztességes emberek”. Hozzátette a cinikus politikai verdiktet is: aki a vizsgálatot nem vállalta, annak egészen biztosan takargatnivalója van.
Ismét kiderült, mennyit értek ezek a papíralapú, politikai szűrők és a hangzatos, fenyegetőző nyilatkozatok.
Kovács-Buna Károly, a gyerekeket az ágyukban verő rendész, és a többi gyanúsított is csont nélkül átment a „kifogástalan életvitel” és a pszichológiai alkalmasság szitáján.
Ők voltak a helyettes államtitkár által propagált és hitelesített „tisztességes emberek”, akiknek a kizárólagos felügyelete alatt a gyerekek a saját ágyukban, az éjszaka közepén sem voltak biztonságban a fizikai terrortól.
Ez a történet nem pusztán néhány elszigetelt bántalmazó magánakciójáról szól. Ez a totális politikai és szakmai csőd emlékműve. Az áldozatok magukra maradtak, a sebek most ismét naponta feltépődnek, de velük, a testi-lelki gyógyulásukkal alig néhányan törődnek. A bántalmazók szépen hazamennek, az igazi felelősök pedig gyáván hallgatnak, és az otthonuk kényelméből nézik a romokat, amelyeket maguk után hagytak. Ti, bűnösök, hol vagytok, most miért hallgattok?