Vajon elmehet-e nyaralni egyedül egy férj vagy feleség? Luxus ez, vagy már-már emberi jog? Önzés, vagy a mentális higiéniához elengedhetetlen énidő?
Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a legjobb barátom elmesélte, hogy náluk az édesapja minden évben leutazik a tengerre, ami nekünk, makacs erdélyieknek szinte külföld volt, még ha a Kárpátokon túl is ugyanolyan nyomorúság várta a belföldi „turistát”. Család nélkül, gondok nélkül, a saját szakállára, másfél hétre. Tizennyolc lehettem, és még az a romantikus felfogás dolgozott bennem, hogy a szerelem (mi másért lettek volna a szülei házasok?) kimondottan kisajátító érzelem. Aki belezúgott valakibe, az nem is tudja elképzelni a napjait nélküle, szinte szimbiózisban élnek és mozognak, így másfél hét különlét nem csupán árulás, hanem múlhatatlan, perzselő fájdalom. És persze totális féltékenység. Mert akkoriban még mobil sem volt vagy közösségi fiókok számos felesleges fotóval, amelyek révén nyomon lehetett követni (ellenőrizni) a „tévelygőt”. Vakrepülés volt, és bizalom.
Talán mondanom sem kell, hogy majd harminc év múltán, számos kapcsolattal a hátam mögött, a második házasságomat taposva, igencsak másként látom a dolgokat.
A szerelem erejében még mindig hiszek, ám azt is tudom, mert megtanultam, hogy ez az erő sok kis e világi kompromisszumból és józan hozzávalóból áll össze. Vajon másként nézünk a varázsfőzetre, ha ismerjük a nagyon is tapintható összetevőket és az elkészítés módját? Vajon akkor még mindig nevezhetjük varázslatnak, vagy már csak szimpla főzésnek? És hol ebben a romantika?
A barátom bölcsebb lehetett nálam, vagy csak ehhez szokott hozzá. Míg én ahhoz, hogy nálunk a kirándulás mindig nagyobb banzáj volt, rendszerint nagyobb társasággal, de minimum mi hárman, és ez alól nem volt kivétel. Apámat maximum horgászni engedte el az anyám vasárnap délelőttönként, de néha ezt is égzengés és villámok előzték meg, mert anyámban is dolgozott a szenvedélyes önzés: ha ő nem mehet, akkor más se menjen. A kolozsvári barátom arcán viszont azt láttam, alig várja, hogy felnőttként ő is nekivágjon a tengereknek. Egyedül, mint Odüsszeusz, már a sereget leszámítva. Aztán az élet úgy hozta, hogy mégsem ment sehová, és nem azért, mert rövid pórázon tartanák, hanem azért, mert tudja, hogy bármikor elmehetne, de másként és máshol éli meg az énidőt. A tenger és a szirének másnak suttognak a fülébe.
Például a nejemébe. A tavasz végén vezette fel, hogy ő idén másként is nyaralna. Nem a barátnőkkel, ahogy a vígjátékokban látni szoktuk, hanem egyes-egyedül. Negyvenéves álma valósulna meg ezzel, amit eddig sosem volt elég mersze meglépni. Mert vagy túl nagy volt a szerelem, vagy túl aggályos a párja, vagy magát beszélte le erről különféle indokokkal. Most viszont belevágna. Mondhattam volna, hogy kötözze magát az árbóchoz, ahogy a sokat látott görög hős is tette, kivédve a csábítást, de a 21. században ez enyhén szólva is falsul hangozna. A posztmodern férfi és posztmodern nő, ha nevezhetjük magunkat így, nem a kísértések elhárításával edzi az életét és az erkölcseit, szürkén tartva a mindennapjait, hanem azokat megélve teljesíti ki a sorsát, és ez éppúgy lehet erkölcsös, ha nem épp erkölcsösebb (hiszen tartozunk ennyivel magunknak), mint az örök önmegtagadás és -tartóztatás. És nem járunk-e jobban egy boldogabb, a vágyait beteljesítő társsal, mint azzal, akit végül maga alá temet az álmokat nélkülöző, varázstalanított világ?
Ráadásul tudom, hogy én is mehetnék, ha szeretnék egyedül utazgatni (nem szeretek), viszont az anyámat kétszer is elkísértem (inkább ő engem) a bolygó másik felére, és ez már majdnem olyan volt, mintha egyedül mentem volna (nem egészen olyan).
Furcsa módon én csak az ismerős helyeken érzem jól magam egyedül, felfedezni társas lényként szeretek, hiszen megosztani valakivel az élményt, az számomra majdnem olyan izgalmas, mint először járni ismeretlen vidékeken.
Ha más arcán is látom az örömöt, az megkettőzi az enyémet. Tehát ha csak rajtam, magányos Kolumbuszon múlt volna, még ma sem „ismernénk” Amerikát.
Úgy írom tehát most ezeket a sorokat, hogy elképzelem őt Málaga napfényes utcáin, a tenger szelíd hullámai előtt, olyan boldogságban, amit csak az ő kettősük adhatott meg. Tudom, hogy mosolyog, és erősebbnek, teljesebbnek érzi magát, mint valaha. Aztán elmegy a piacra rákot és tintahalat venni, hogy aztán kisüsse magának, miközben odalent a tömeg hangos „Viva España” mellett szurkolja be a nemzeti tizenegyet a döntőbe. (Ha szerencséje van, azt is megélheti, hogy miként ünnepli egy ország a világbajnoki címet.) Irigykedem? Naná! De a világért sem rontanám el az örömét a minden lében kanál jelenlétemmel. Igyekszem minimálisra venni az izgatott hívásaimat, üzeneteimet, visszafogni a képéhségemet. Ez most az ő kalandja, az ő Odüsszeiája.
Talán ezt tanultam meg a legnehezebben: úgy szeretni valakit, hogy nem vagyok ott. Kivonom magam, nem telepszem rá, romantikának vélve azt, ami csak szimpla nyomasztás. Kár, hogy erről ritkábban szólnak a filmek. Lehet, hogy így nem olyan izgalmas a dramaturgia, viszont nem ér véget minden a stáblistával.
