Ma tizenkét éve, hogy a pesti Szabadság téren felavatták Párkányi Raab Péter emlékművét, amely Magyarország 1944-es német megszállására emlékeztet – kezdenénk normális esetben ezt az írást. De hát nem lehet: egy frászt avatták fel a sasos-arkangyalos szobrot. Ellenkezőleg, hajnalok hajnalán csempészték be a térre, mint lányanya a nem kívánt csecsemőt a templomlépcsőre, majd csak lesz vele valami.
A velejéig hazug és művészi szempontból is minősíthetetlen bronz rettenet mégis pont úgy elmond mindent a Fidesz világképéről, ahogy az ugyancsak Gábriel arkangyallal operáló Hősök tere a Monarchia magyar feléről. Ami ott bumfordi, de bájos nagyravágyás, az itt emlékezetpolitikai csőd, egy kifacsart történelemszemlélet tárgyiasulása. „Nem én voltam” – sikoltja a kompozícióban hazánk patrónusa, mert aki magyar, az nem lehet hibás, nem lehet aljas és számító sem, kizárólag áldozat.
Hát ja, és most a béke kedvéért ne vigyük tovább ezt a gondolatot, például abba az irányba, hogy egyébként ki hagyta itt tizenhat éven át tombolni a hazugságot és a nyers erőszakot. Persze, tudom, a közmédia a hibás.
De azért figyeljünk fel rá, hogy ha szobornak borzalmas is, jelképnek éppen ezért megteszi a bronzba öntött sasos-angyalos felelősségelhárítás.
Segít szembenézni saját gyengeségeinkkel, azzal a képességünkkel, hogy a nyugalomért és a viszonylagos jólétért cserébe hajlamosak vagyunk minden értelmezhető határon túl elfogadni a ránk telepedő erőszakot.
És ha ez nem elég, vegyük figyelembe: szívós civilek tizenkét éve dolgoznak azon, hogy ez a szégyen ne maradjon ellenpontozatlanul. Nekik köszönhetően a Szabadság terén, ahol Batthyány Lajos az életével fizetett a függetlenségért és a polgári átalakulásért, van egy ellen-monumentum is. A bronzzal farkasszemet nézve rámutat az áldozat szerep hazug mivoltára, szembesít az igazi történelemmel. És ez a kettő így együtt már kiad egy valódi emlékművet: nem 1944-ét, hanem 2010-2026-ét.
Sokan mondják most – a főpolgármester is tett erre utalást -, hogy Párkányi-Raab csinálmányát el kell vinni szem elől, egyenesen a budatétényi Szoborparkba. De egyrészt kár lenne tönkretenni azt a koncepciózus, végiggonolt, egészen másról szóló kiállítást; másrészt hol van akkor a vége? Megy Tisza István is, meg a bánatos Kossuth, velük a hegyvidéki turul, a gellérthegyi kereszt és a margitsziget Wass Albert? Vagy hagyjuk őket inkább a helyükön, hogy örökre emlékeztessenek arra: nem vagyunk áldozatok? Mi hagytuk, hogy megtörténjen.