Nem én vagyok első, akik felhívja az általa egyébként őszintén támogatott fiatal miniszterelnök figyelmét a szóbeli mérsékletre, egészen pontosan az arányosság érzékelésének fontosságára. De immár a nyolcvanhoz közel tudomásul veszem, hogy ez a parlamentben használt modor a választópolgárok többségének ízlése szerint való, azzal pedig messzemenően egyetértek, hogy országunk alkotmányosnak tűnt kirablását minden eszközzel meg kell torolni. Szóval, gúnnyal, grimasszal, de főként példákkal, mert példák aztán vannak bőven.
Amikor tehát azt írom, hogy Magyar Péter megszégyenítő fellépései immár túlzóak, feleslegesen sok időt rabolnak el, korántsem a stílusa ellen szólalok fel. Innen nézve alighanem érdektelen, hogy szépnek látom-e az ellenzék verbális megsemmisítését, vagy sem (nem, egyébként). Azon viszont a Tiszát támogató és fenntartó közösségnek érdemes elgondolkodnia, hogy hatásos-e ez a módszer. Én azt állítom, hogy kontraproduktív.
Vegyük csak az egyik legutóbbi megmozdulást, amikor is Pócs János képviselő – aki nem mellesleg két lábon járó ideg- és elmekórtani példatár – előjött a nagy kérdéssel: miért mondja MP, hogy ő videózott, amikor ő nem is videózott. Frakciótársai láthatóan kedvelik a fellépéseit, mert ha nem is bevett módszerekkel, de mégiscsak leköti Magyar Péter figyelmét.
Én azonban azt igényelném, hogy valódi bűnökről essék szó, érzéketlen jellemtörpék ütlegelése nem hoz lázba.
A Pócsra fordított minden szekundum pocsékba megy. Sokakat a Gulyás Gergellyel elég féloldalasan folytatott párbeszéd is zavar, mert gyermekkori barátság ide, közös múlt oda, a nézősereg többsége csak egy olyan párt frakcióvezetőjének, illetve képviselőjének látja őt, amelyik – amikor éppen nem lopta meg az országot – hazaárulónak, állatiasnak nevezett bennünket, továbbá rendre provokált, fenyegetett, lehallgatott, és üzemszerűen szégyent hozott a hazára.
Ennél a pontnál kétféle tanulságra szeretném felhívni a figyelmet. Az első a Sulyok-jelenség: a köztársasági elnök jogos eltávolítása olyan körülmények között történt, amelyek egy haszontalan, súlytalan, minden háttérbe könnyen beleolvadó elnökből fideszes mártírt faragtak. Az esetből tanulni kell. Pócs János pedig, akinek érdemi kiterjedése a Sulyok Tamással gyakran összefüggésbe hozott gáz tömegének egy molekuláját sem haladja meg, már megindult a hős- és mártírképző tanulmányi úton.
Ez a magyar parlamentben nem különösen nehéz, a kereszt műanyag, a katonák nem durvák, a bámészkodók cukorkákkal etetnek, a Via Dolorosa táblát a Temu gyorsan szállítja. Ám hogy egy ilyen senkiházi hatására az én 3 és fél millió társam megtisztelő közösségében megválasztott miniszterelnököm kivonuljon az ülésterméből, az végképp aránytalanság. Nem igénylünk több ilyet.
Egyáltalán nem hiszem, hogy ilyen volna a kormányzati munka. Viszont látom, hogy ezek a könnyen fotografálható, szerkeszthető médiapillanatok nagyobb hangsúlyt kapnak a kelleténél.
Fontos, hasznos és hatásos, ahogy Magyar Péter vezeti a figyelmet. De eközben a hibák pontosan ugyanilyen terjedelmű figyelmet kapnak. Lassan majd lezárul a kormányzás bemelegítő korszaka. Sorra kerülnek (ugye, sorra kerülnek?) az igazán nagy ügyek, amelyek számát legalább ötvenre, összegüket sok ezer milliárdra becsülöm.
Ezekhez képest miért kell nekem Pócs képviselő bárgyú makogását hallgatnom a telefontokjáról? Helyes, hogy végre van belpolitika, és tetszik, nem tetszik, a hordalékkal is együtt kell élni. De ne felejtsék el: a politikában is képes érvényesülni a Gresham-törvény, amely szerint a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt. Ez a XVI. századból való megfigyelést azt rögzíti, hogy ha egyszer elkezdik körbenyírni, hamísítani a pénzt, az előbb-utóbb általános magatartássá lesz. Ha lehet rossz pénzzel is fizetni, miért fizessenek jóval?
Ugyancsak régi tapasztalat, hogy miközben a hamisítást szigorúan büntetik, meg kell teremteni a jó pénz alapját. Ami nem ráolvasás, hanem szigorú gazdálkodás, fegyelmezett termelés, stabil jogi alapok. Így lett a pocsék koronából jó pengő, majd a pocsék pengőből jó forint.
Ha sokat kapdos legyek után, a sas rákap a könnyű, de haszontalan falatokra. Ezt pedig nem akarjuk. Pócs János hamis pénz, Menczer Tamás hamis pénz, a hazudós NER-miniszterek csoportja hamis pénz. Velük nem úgy bánunk el, hogy üzemszerűen nevetségessé tesszük őket, hanem átnézünk rajtuk. Esetünkben a jó pénz az útkoncesszió kiváltása, az MNB-bűnügy felgöngyölítése, a NER-bankok átvizsgálása, a tőkealapok visszaszerzése, a kekvák visszaszerzése, mégpedig egy megfelelő állami vagyonkezelési stratégia mentén. És van még vagy 50 másik ügy.
Itt a sas a bűnnel és a nemzeti vagyon visszaszerzésével foglalkozik, erről beszél a parlamentben.
Ebben a mesében a légy szerepét az a kérdés kapja, hogy vajon illő-e Hajdú tábornokot vezetőszáron elvinni, vagy hogy Várkonyi Andrea Hermés táskája stílszerű-e az őt kísérő, kissé elhízott foglár társaságában. És még jönnek majd más legyek, hosszú sorokban, amíg végül elérünk Pócs képviselő telefontokjához.
A szerző közgazdász.