Meghökkentette hallgatóságát a nagy magyar tudós, az Académie des sciences kitüntetettje 1905-ben. Istvánffi Gyula (1860–1930) már harmadszor nyerte el a társaság rangos Thore-díját. Híresség volt szerte Európában. A borászat megmentőjeként ünnepelték: ő volt az, aki kidolgozta a hatékony védekezési módszereket a szőlő járványos kártevői – a peronoszpóra, a fakórothadás és a szürkerothadás – ellen. Alapító igazgatója a budai Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás és Ampelológiai Intézetnek.
„Kortársai közt kimagasló egyéniség volt, a többitől gondolkodásában, viselkedésében eltérő”
– írja róla pályatársa, Degen Árpád biológus.
A kolozsvári születésű Istvánffi kisfiúkorától szenvedélyesen fürkészte az élő környezetet. Sokoldalú természettudós vált belőle, kétszáznál több értekezés szerzője. Írt a Balaton moszatflórájáról, cellulózgyártási szabadalmat jegyeztetett be, élesztőket tanulmányozott egy oslói sörfőzdében. Leginkább a gombák érdekelték, ő készítette az első modern hazai határozót (A magyar ehető és mérges gombák könyve, 1899). Nem elégedett meg a magyar és latin elnevezésekkel, feltünteti a fajok nevét a környező népek nyelvein is. A 42 színes és 150 cinkografált képet szintén maga rajzolta, továbbá – állami támogatás híján – saját költségén adta ki hiánypótló művét.
„Igazán látni csak pontos rajzolás közben lehet” – vallotta Istvánffi, ismerői szerint tudós létére művészlélek, kiváló kézügyességgel megáldva. Kultúrtörténetünk is sokat köszönhet neki. A leideni könyvtárban felkutatta a Clusius-kódex egyetlen fennmaradt példányát, egy németalföldi botanikus munkáját 1601-ből, amelynek címe: Fungorum in Pannoniis observatorum brevis historia (A Pannóniában megfigyelt gombák rövid története). Lemásolta, tanulmányban elemezte magyarul és franciául, kinyomtatta – megint zsebből –, azután az angol főurak mintájára ajándékba küldte el azoknak, akiket érdemesnek talált rá. Műve az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet kapott.
Ez az ünnepelt nemzetközi szaktekintély, a peronoszpóra legyőzője volt az, aki Párizsban zavarba hozta tanult kollégáit. Előadásában azt fejtegette ugyanis, hogy a penészgombák okozta gazdasági kár egy napon majd eltörpül az emberiségnek hajtott felbecsülhetetlen hasznuk mellett, ha sikerül gyógyhatású anyagokat nyerni belőlük.
Ám a franciák nem osztották a derűlátását, ádázul ellenségnek tekintették a mikroorganizmusokat, fenyegetésnek a mindennapi bordói borra – ezért képedtek el a furcsa feltevés hallatán.
Istvánffi Gyula akadémikus, nyugalmazott műegyetemi tanár nagybeteg volt már, amikor 1928-ban a londoni St. Mary Kórház laboratóriumában Alexander Fleming felfedezte a penicillint, s újabb hosszú évek teltek el, mire a világ felfogta ennek a jelentőségét. A zseniális magyar tudós már nem érhette meg a Nobel-díjat érő orvosi csodát, ahogy a gombák baktériumölő hatóanyagai legyőznek számos addig halálos betegséget a tüdőgyulladástól a szifiliszig. Pedig éppen erről, az antibiotikumokról beszélt Istvánffi, anno 1905.