Panasszal teli kerekasztal-beszélgetésnek indult, konstruktív vitáig jutott a második Rádiófórum. A Cseicsner Otília dramaturg által szervezett beszélgetéssorozatnak az MTVA archívumáról szóló kedd esti része ugyanis aktív és hozzáértő kutatók, rádiósok, volt rádiósok, közgyűjteményi és MTVA-dolgozók részvételével zajlott. A fórumot a Chatham House-szabály szerint rendezték, azaz az ott elhangzó információk és szempontok igen, de az egyes megszólalók személye, intézményi kötődése vagy azonosítható szerepe nem hozható nyilvánosságra.
A Rádiófórum Menyhárt Anna Archívum és trauma című, megjelenés előtt álló tanulmányának felolvasásával kezdődött. „Mint a NER kultúrpolitikájának sok más hasonló esetében, első pillantásra csak átgondolatlan, inkompetens intézkedések, kényszermegoldások, nem pedig nyíltan kimondott politikai célkitűzések állnak annak a hátterében is, hogy a Magyar Rádió jelentős, egykor strukturáltan felépített és gondozott archívuma szétzilálódott, gyakorlatilag kutathatatlanná vált – de ez a helyzet ennél többet jelent. (…) Elsősorban azt, hogy ezáltal nemcsak a média jelene, de a média múltja is uralhatóvá vált. A közmédia jelenének befolyásolása a dezinformáció és politikai manipuláció ismert eszköze; az archívum korlátozása ezt a kontrollt a múltra is kiterjesztette, ami további dezorientációt, talajvesztettséget eredményezett, még akkor is, ha ennek kevesen voltak tudatában. (…) Egy archívum hozzáférhetetlenné tétele különösen súlyos következményekkel jár egy olyan társadalomban, amelynek történetét feldolgozatlan kollektív traumák, elhallgatások és versengő emlékezetpolitikai narratívák terhelik. A hozzáférhetetlen archívum konzerválhatja ezeket a befagyott áramlatokat, akadályozhatja a párbeszédet, a történeti megértést és a társadalmi gyászfolyamatokat” – áll többek között a dokumentumban.
A zokszósorozat a rádiós zenészek számára sem nyitott kottatárról, a gazdátlanná vált gyűjteményről, a még manapság is Ágasegyháza, Dűlő tanyára szállított raklapnyi anyagokról, hiányzó leltárjegyzékekről szóló történetekkel és a teljes összevisszaság plasztikus példáival folytatódott. Köztük azzal, amikor valaki egy világhírű magyar zeneszerző jegyzeteivel ellátott kottát egy poros dossziéban kapott kézbe hazavitelre, majd amikor a zeneértő – védendő a porladás szélére jutott papírt – otthon digitalizálta a páratlan anyagot, többéves jogvitába bonyolódott. Szó esett meglévő, de nem hozzáférhető hanganyagokról, és elhangzott, hogy az Operettszínház felvásárolta Kálmán Imre teljes hagyatékát, amely így ma már nem közgyűjtemény része, és hogy míg a Budapest Music Centerbe (BMC) került anyagok kutathatók, az MTVA gyűjteményében maradt életművek nem.
Kutatók a kikért anyagok magas árát nehezményezték, ami kinyitotta a vitát arról, hogy jó ötlet volt-e az archívumot gazdasági projektté alakítani.
A beszélgetésen tisztázódott a közgyűjtemények feladata: gyűjtés és megőrzés, feldolgozás és kutatás, közönségszolgálat és oktatás, és kiderült, minden közgyűjtemény másképp kutatható, azaz nincs egységes szabályozás. Megjelent az egyik legfontosabb szempont: a társadalom közgyűjteményekkel és intézményekkel kapcsolatos bizalma, de főleg bizalmatlansága, az elmondás szerint utóbbi miatt nem került a Kornai János-hagyaték a Budapesti Corvinus Egyetemre vagy irodalmi hagyatékok sora a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
Az MTVA archívuma és a 2006 óta működő Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) (utóbbi digitálisan rögzíti, feldolgozza és online hozzáférhetővé teszi a magyarországi közszolgálati csatornák és a legnagyobb lefedettségű kereskedelmi televíziók magyar gyártású, magyar vonatkozású műsorait törvényi szabályozás keretében) működését és szabályozását átlátó szakértő szerint nem jellemző, hogy elvesztek volna fontos anyagok, amit a berzenkedők kétellyel fogadtak. Kiemelték azt is, hogy a NAVA az elmúlt húsz évben adásba került anyagokat tartalmazza csupán, ami azonban nem látszott-hallatszott az elmúlt húsz évben a közmédiában, nem találhatja meg a felhasználó. És azt sem tagadta senki, hogy a – kulcskérdésként megjelenő – kutathatóság hagy még kívánnivalót maga után.
Elhangzott, hogy a 2011-ben létrehozott Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. helyzete változni fog az őszre várható új médiatörvénnyel, és az is, hogy a káosz fennáll, pedig nem kell a spanyolviaszt feltalálni. 1995-ben ugyanis megalapították a Rádiómúzeumot, csak vissza kellene adni a szerepét és jogosítványát – hallhatták a résztvevők. Mint ahogy azt is: mindenki arra vár, hogy transzparens, kutatható közgyűjteménnyé váljon az MTVA-archívum, amihez új, társadalmi egyeztetés után készülő és a közgyűjteményi törvénnyel nem ellentétes médiatörvényre és átalakításra van szükség. Megfogalmazódott: a Filmreform 2026-hoz és a Független Előadó-művészeti Szövetséghez hasonlóan egyetlen dokumentumban kellene összefoglalni és tárcaközi egyeztetésre benyújtani a megoldási javaslatokat, és erre a Rádiófórum vállalkozna.
Simándi Irén és Sávoly Tamás készített is javaslatot a Magyar Nemzeti Médialevéltár és Múzeum létrehozásáról, amelyet elküldtek a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztériumnak. A Népszavához is eljuttatott anyagban szerepel a széttagolt különböző egységek összerendezése és gyűjteménybe szervezése, a létrehozott közgyűjteménynek a közgyűjteményi törvények hatálya alá rendelése, a gyűjtemény rendezése, oktatóhely és vizsgaközpont létesítése egyetemek számára, digitális érzékenyítőhely felállítása, külső források bevonásának lehetősége. A tárca lapunk ezzel kapcsolatos kérdésére ezt írta válaszában: „Fontosnak tartjuk, hogy egységesen lehessen kezelni az MTVA archívumát, tekintettel közgyűjteményi jellegére.”
Páratlan dokumentumokat zár el az MTVA a nyilvánosság elől, amióta elköltöztették a Magyar Rádiót