Két barna mókus kergetőzik vagy bújócskázik a fán: pillanatnyilag nem tudom eldönteni, mert miközben szaladnak ide-oda az ágakon, olykor megpihennek, épp az ellenkező oldalon, mint a másik, és szélesre tárva két mellső mancsukat ki-kikukucskálnak oldalra, vajon ott van-e még a társuk vagy elbújt valahol. Talán egyikükkel tavaly ősszel is találkoztam, amikor már a bágyadt napfényben a teraszon ülve arra lettem figyelmes, hogy termetes dióval a szájában elsuhan előttem egy vörös farkú cukiság, egy pillanatra megáll, rám néz, s hosszan vizsgálódik. Vajon mit keres a kertemben ez a lény, gondolhatta magában, tán csak nem a diómat akarja ellopni? – mérlegelhette magában.
Ilyen gondolataik most nemigen vannak, nem is törődnek velem, pedig alig pár méterre állok mellettük, és gyűjtögetek. Nem diót, hisz az még a zöld burokban szunnyad jó darabig, hanem a lágy húsú, apró, aranyló fényű kis szilvákat szedegetem. Mint megannyi minilampion vagy földre szállt kisbolygó, úgy billegnek felettem a rövidke kis szárakon. Társaik zöme már a földön hever, egyik-másik megerjedve hódítja magához a hangyákat, legyeket, de még így is rengeteg hajladozik az ágakon. Vétek lenne itt hagyni őket, bármennyire is lenézi s e hozzáállását nyelvében is kifejezi a nép.
Fosókaszilva.
Így hívják sok helyütt, de nevezik potyókának, lotyószilvának, nemtudomkának és valamiért ónabónának is. Mennyivel szebb a hivatalos neve: cseresznyeszilva, hát még a franciás hangzású, elegáns mirabella.
Ugye, hogy hívhatnánk mi is így ezt a termetében talán kevésbé jelentős, ám ízében annál összetettebb, útszélén, árokparton, de akár a kert egyik zugában is megtalálható, alacsony lombozatú, bokros fán termő gyümölcsöt? Igaz, a szatmáriak legalább megbecsülik, jóféle pálinkát főznek belőle, de mivel a lekvár készítése macerás – passzírozni kell –, s a szedése sem szapora, a háziasszonyok nemigen foglalkoznak a feldolgozásával.
Pedig lám, példát vehetnénk a franciákról, akik Metz városában több mint 70 éve minden esztendőben augusztus végén megünneplik a régió aranyszínű, ikonikus gyümölcsét. A Fêtes de la Mirabelle két hétvégén is látványos programokat kínál, szilvatorta- és pitesütőversennyel, a fesztivál királynőjének megkoronázásával, vízi parádéval, tűzijátékkal és vidámparkkal. A Moselle folyó partján lévő, aranyszínű, Jaumont-kőből épült házairól is ismert település ilyenkor megtelik vidám emberekkel, akik egész lényükkel azt sugallják:
nem baj, ha kincseink aprók, ha észrevesszük, megtiszteljük és ünneppé emeljük őket, megfelelő helyükre kerülhetnek azok is.
A magam szerény módján így hát én is hozzájárultam a parányi gyümölcs felmagasztalásához. A kellemesen savanykás, citrusos, utánozhatatlan ízű lekvárokat csinos üvegekbe helyeztem, s cirádás betűkkel véletlenül sem azt írtam rájuk, hogy fosókaszilva, hanem elegánsan, ahogy kell: „Parádóhutai Mirabella”.