Egy hónappal ezelőtt Marc Bloch hamvait jelképesen elhelyezték a párizsi Panthéonban (azért jelképesen, mert a család kérésére a történész és ellenálló maradványai továbbra is a közép-franciaországi sírhelyen maradnak). A legmagasabb republikánus megtiszteltetés egyszerre szólt a tudósnak, egyetemi tanárnak, a francia hazafinak és több tudományos mű szerzőjének (ezek közül három magyarul is olvasható).
Emmanuel Macron köztársasági elnök azt is hangsúlyozta beszédében, hogy Marc Bloch zsidó voltát nem lehet elválasztani hazafiságától. És csakugyan: Marc Bloch egész életében vallotta, a történésznek az igazság keresése a feladata, nem pedig a nemzeti mítoszok, a politikai szempontból aktuális múltértelmezés kiszolgálása.
Az a tény, hogy az Annales-iskola társalapítója, a Gestapo által kivégzett ellenálló bekerült a Panthéonba, újabb bizonyítéka annak, hogy a tudományos igazság keresése meg a civil kurázsi Franciaországban egyformán része ugyanannak a republikánus örökségnek.
Mindezt csak azért hozom szóba, mert az esemény kapcsán önkéntelenül is felmerül az emberben: ha volna ilyen Panteon Magyarországon, vajon volna-e nemzeti konszenzus az ott elhelyezendőket illetően?
Persze, tudom: a hazai történelemnek nincs olyan közös republikánus kerete, mint a franciának. A párizsi Panthéon ugyanis nem egyszerűen „nagy emberek” sírhelye. A panteonizáció – nemzeti önvallomás: nem az elhunytról mond valamit, hanem arról a politikai közösségről, amely tiszteleg előtte.
Márpedig Franciaországban a republikánus eszmények nevében dől el, hogy ki kerülhet be oda és ki nem. Csakis annak hamvait helyezik el a valaha templomnak készült épületben, akinek életét és életművét – függetlenül a politikai törésvonalaktól – az egész nemzet megbecsülése övezi.
Magyarországon ezzel szemben szinte mindegyik történelmi nagyság egyik vagy másik politikai táborhoz kötött. Kevés az olyan személy, akinek széles egyetértésen alapulna a „panteonizációja”. Ilyen nevek lehetnének: Arany János, Semmelweis Ignác, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert…
De az efféle konszenzus nálunk nagyon törékeny. A párizsi Panthéon valójában a francia politikai közösség republikánus önképe. Nálunk viszont máig nincs egyetértés abban, hogy mi az a közös politikai-erkölcsi hagyomány, amelyet minden magyar honpolgár – pártállástól függetlenül – magáénak érezhet.
Vagyis nem a kitűnőségek hiányoznak, hanem a közös mérce, aminek alapján a nemzet egésze elismerhetné az érdemeiket.
A francia Panthéon – kell-e mondani? – jelkép, a kőbe vésett nemzeti minimum szimbóluma. A homlokzaton ez olvasható: Aux grands hommes la patrie reconnaissante (A nagy embereknek a hálás haza). A felirat azt sugallja, Franciaországban létezik olyan politikai közösség, amely bizonyos esetben felül tud emelkedni a napi megosztottságon.
Persze a Panthéon története is tele vitákkal. A monarchia, a császárság meg a köztársaság természetesen másként értékelte ugyanazokat a személyiségeket. De a XIX. század végére mégiscsak kialakult egyfajta republikánus konszenzus azzal kapcsolatban, hogy ki méltó erre a nem kis megtiszteltetésre. A párizsi Panthéon tehát, mindent összevéve, nem arról szól, hogy kik voltak a legnagyobb franciák, hanem arról, hogy a franciák miben tudnak egyetérteni, amikor minden másban vitatkoznak egymással.
Abban, gondolom, nincs vita, hogy egy demokratikus társadalomnak szüksége van olyan nevekre, amelyeknek hallatán nem azt firtatjuk, hogy az illető melyik szekértáborhoz tartozott. A köztársasági ideológia sem követeli meg, hogy mindenki egyformán gondolkodjon. Mindössze azt feltételezi, hogy a nemzeti emlékezetnek van egy közös tere, amit senki sem kérdőjelez meg. A Panthéon nem „hősök” nyughelye a szó romantikus jelentésében, hanem olyan embereké, akik azt fejezik ki egész életükkel, hogy van valami, ami minden másnál előbbre való: ilyen az individuális szabadság, a tudomány szabadsága, a függetlenség és az emberi méltóság védelme stb.
Ezért lehet a Panthéon olyan egymástól különböző személyiségek nyughelye, mint Victor Hugo, Émile Zola, Marie Curie, Jean Moulin vagy Marc Bloch. Ahány ember, annyiféle élet, mégis mindannyian ugyanazokat a köztársasági eszményeket testesítik meg.
De vajon mi, magyarok tudunk-e közösen emlékezni? Vajon létezik-e olyan közös minimum, aminek egy hazai Panteon a jelképe lehetne? És ha volna magyar Panteon, kik volnának azok, akiknek a neve nem váltana ki azonnal parázs politikai vitákat? Mert egy érett nemzeti közösség ereje nem azon mérhető le, hogy mindenki mindenben egyetért, hanem azon, hogy a nemzetnek a létező viták ellenére sikerül-e egyes kérdésekben konszenzusra jutnia.
A szerző műfordító, újságíró.