Nem így képzeltem a nyaramat – sóhajtottam magamban nem kevés szomorúsággal, mert kemény vizsgaidőszakon voltam túl. Az egyetemi könyvtár nagyolvasójában készültem nyelvészetből, irodalomból és történelemből a szigorlatokra. Amikor a nagy megmérettetések után hazaérkeztem, apám megállapította, „könyvtárszínem” van. Nem is lehet másmilyen – válaszoltam.
Lehettem volna jókedvű, vizsgáim sikerültek, nem kellett augusztus végén pótvizsgáznom, annyi tanulás után jöhetett volna a „jól megérdemelt” pihenés, a szabadmellű örömök: a strand, a Körösök, a kajakozás, a tábortüzek, a foci, a találkozás a régi ismerősökkel, a sörözések a gyulai vár melletti kultikus Rondellában, ahol esti felvonuláson tették közszemlére bájaikat a legszebb helybeli lányok. Igaz, nem kizárólag ők.
A családi tanács korábban úgy döntött, nyáron megkezdjük a Kettős-Körös összefolyásánál található Szanazugban nyaralónk építését. Annyi pénzünk korántsem volt, hogy mindezt egy kivitelezőre bízzuk, így maradt a fapados megoldás. Fogadtunk egy kőművest. Apámmal és testvéremmel hármasban a keze alá dolgoztunk. Városi, lépcsőházas lakásban felnőtt gyerek voltam, gyakorlati dolgokkal alig foglalkoztam, így hirtelen sok minden kellett megtanulnom. Nem az elsajátítandó feladatok bonyolultsága jelentette a nehézséget, inkább az, hogy hirtelen kellett sok mindent megtanulni. Nem tudtam, hogyan kell alapot ásni, hogyan kell zsaluzni, betonnal dolgozni. Egyáltalán: hogyan működik a betonkeverő? Miből áll a beton? Mennyi cement, mennyi víz, mennyi sóder kell hozzá? Életemben nem toltam talicskát, nem vásároltam Tüzép-telepen. Hiába vezettem évek óta, utánfutót soha nem kapcsoltam a kocsi után. Nem rakodtam téglát és cserepet, nem vakoltam, nem betonoztam kocsibejárót és a teraszt.
Kisebb szünetekkel másfél hónap alatt szerkezetkész lett a ház. Rengeteget tanultam addig, és
szemléletformálásnak sem volt utolsó ez a nyár, ami kibillentett abból az értelmiségi nézőpontból, ahonnan addig szemléltem a világot.
Ugyanakkor nem állítanék igazat, ha nem vallanám be, hogy minden, frissen megszerzett a kétkezi ismeretem mellett – ezekre büszke voltam – ne fogott volna el a honvágy az egyetemi könyvtár nagyolvasójának nyugalma vagy a könyvet olvasó ember csendes magányossága után.
Az ácsmunkák után jött a cserepezés, ezt élveztem a leginkább. Ekkor már én irányítottam a családot és a besegítő rokonokat. A ház legtetején raktam a helyükre a cserepeket, külön műgonddal a kúpcserepeket. Hihetetlen jó érzés volt látni, milyen gyorsan és olajozottan halad a munka. Amikor végeztünk, akkor először futott át rajtam a gondolat, hogy a ház egyszer tényleg elkészül.
Mindennek több mint harminc éve. Az építkezés ellop egy nyarat az életemből – gondoltam, amikor az alapot kezdtük el ásni. Néhány hét múlva már nem így szemléltem a mögöttem hagyott időt, nyár végén pedig végképp nem.
A családi döntések egyik legjobbika volt, hogy annak idején belevágtunk az építkezésbe.
Három évtizede élvezzük azt az idillt, amit magunk teremtettünk meg. Sajnos már nem teljes létszámban.
Hogy lehet-e ennek a kis történetnek tanulsága? Talán annyi igen, hogy indulhatnak a dolgok rosszul, kényelmetlenül, „nemszeretem” módon, a végén mégis a csoda vár. A kifejezés hétköznapi, ezért nagyon is átélhető értelmében.