Benjamin Netanjahu kedden felhatalmazást remélve érkezett a Fehér Házba. Az izraeli miniszterelnök hónapok óta azt képviseli, hogy az iráni nukleáris és rakétaprogramot addig kell támadni, amíg Teherán elveszíti az újjáépítés lehetőségét. Donald Trump viszont néhány nappal korábban leállította az amerikai légicsapásokat, és ismét tárgyalásokról kezdett beszélni. A két vezető ugyanazt a fenyegetést látja Iránban, de teljesen eltérőek az érdekeik.
Netanjahu számára a katonai művelet félbehagyása veszélyesebbnek tűnik, mint a kiszélesítése. Az izraeli vezetés attól tart, hogy Teherán a szünetet föld alatti létesítményei helyreállítására, rakétakészletei pótlására és szövetséges milíciái újjászervezésére használja fel. Az izraeli hírszerzés ezért új célpontok listáját küldte Washingtonba. A miniszterelnök belpolitikai okokból is abban érdekelt, hogy a konfliktus fennmaradjon: a folyamatos feszültségkeltés stratégiája már sokszor bevált, azt reméli, ha fenntartja a háborút, azzal pártja, a Likud esélyeit javítja az ősszel esedékes parlamenti választáson.
Számára a voksolás valóban élet-halál harc, hiszen ha kikerül a kormányfői bársonyszékből, akár börtönbüntetés is fenyegetheti.
Trump ezzel szemben szeret győzelmet hirdetni, de kevésbé kedveli azt a számlát, amit az Egyesült Államoknak fizetnie kell az állítólagos diadalért. Az iráni háború öt hónap alatt megdrágította az energiát, növelte az inflációs félelmeket, amerikai katonák életét követelte, és megbontotta saját táborának egységét. A republikánus szavazók egy része éppen azért támogatta Trumpot, mert a végtelen közel-keleti hadjáratok lezárását ígérte. Most azt látják, hogy Washington ismét olyan konfliktusban áll, amelynek célját a Fehér Ház állandóan átírja: egyszer a nukleáris program megsemmisítése, máskor a rezsim meggyengítése, majd a Hormuzi-szoros megnyitása kerül az első helyre.
Ez magyarázza a novemberi félidős választásra készülő Trump kettős beszédét. Egyik mondatában jó tárgyalásokról számol be, a következőben föld alatti létesítmények, hidak és erőművek lerombolásával fenyeget. Diplomáciája az alku és a légicsapás közötti váltakozásra épül. Teherán minden szünetet az amerikai kifáradás jeleként értékelhet, Washington pedig minden iráni drónt vagy rakétát tudatos provokációnak tekinthet. Egyetlen rosszul azonosított célpont elég ahhoz, hogy a mostani fegyvernyugvás után ismét a légicsapásoké legyen a főszerep.
Izrael közben csak látszólag maradt a pálya szélén. Az amerikai és izraeli hírszerzés szorosan együttműködik, amerikai tankerrepülők állomásoznak a Ben Gurion repülőtéren, és onnan indultak iráni célpontok ellen bevetett gépek is. Az izraeli légierő drónokat fog el a jordániai határ közelében, Eilat lakói pedig már hallották az alig néhány kilométerre fekvő Akaba elleni iráni támadások robbanásait.
A jeruzsálemi kormány számára valóban kényelmes a mostani felállás. Az Egyesült Államok viseli a katonai, gazdasági és diplomáciai költségek nagyobb részét, miközben Irán infrastruktúrája egyre tragikusabb állapotban van, valutája gyengül, a társadalmi feszültség pedig nő. Ez azonban rövid távú előny. Ha az iráni állam megrendül, de nem omlik össze, a vezetés még kiszámíthatatlanabb válaszokra kényszerülhet. Ha pedig összeomlik, senki sem tudja, ki ellenőrzi majd a rakétákat, a nukleáris létesítményeket, a Forradalmi Gárdát és a regionális milíciákat. A rezsimváltás jelszava könnyen káoszt jelenthet annak, aki a térségben él.
A következő hetekben ezért a háború valószínűleg nem egyenes vonalban halad. Tárgyalási fordulók, fenyegetések, korlátozott csapások és közvetítői tervek válthatják egymást.
Trump politikai sikert akar felmutatni az amerikai választások közeledtével, Netanjahu tartós katonai szabadságot szeretne Iránnal szemben, Teherán pedig olyan megállapodást keres, amely megőrzi a rendszer túlélését és valamennyi elrettentő képességét. E három cél nehezen fér össze.
A Fehér Házban tartott találkozó így inkább rövid fegyverszünetet jelent a két szövetséges vitájában, mintsem közös kijáratot a konfliktusból. Trump egy megállapodástól várná a győzelmet, Netanjahu pedig a háború folytatásában érdekelt. Iránnak elég annyit elérnie, hogy egyikük számára se legyen elfogadható a másik terve.
