Most, hogy újra halljuk önmagunkban a becsületes embert, ideje eltűnődni azon, kik lettünk és hogyan lettünk tizenhat esztendő alatt azok a tehetetlenek, akik nemcsak tűrték, hanem kevés ellenkezéssel, komoly zendülést nem mutatva, tehát szemlátomást nagy berzenkedés nélkül vették tudomásul a dolgok rosszra forduló sorát.
Az az értelmiségi, aki az áprilisi fordulatot a remény forrásának tekinti, kétféle türelemmel szenvedte végig az elmúlt négyszer négy évet. Először is növekvő ingerültséggel kellett tűrnie, hogy egy törvényes módon leválthatatlannak látszó hatalom feltorlasztja benne a keserű hallgatás mérgeit, és egész életét azzal a paranccsal illeti: Légy tétlen!
Ennek a tetszhalott melankóliának tehertétele volt, hogy a helyzet jobbrafordulását a passzivitás csalóka eszményével kötötte össze, és mivel alig talált vigaszt a lassított, majd láthatatlanná mesterkedett igazságszolgáltatásban, előbb-utóbb lappangó fantomfájdalommá szűkítette az egész itthoni életre vonatkozó általános panaszt. (A másik türelemre éppen mostanában van szükség, amikor a hatalmas beteg test bajait, bizonyítható bűnökkel elkövetett sérelmeit végre-valahára, jobb esetben túlnyomórészt orvosolni lehet majd, ha a nyilvános vádhoz összegyűltek a bizonyítékok. A gyógyulás ugyanis általában lassabban zajlik, mint a fertőzés, és ritkán feledtetheti a bajszerzés keserveit. Erről mindjárt.)
Úgy gázoltunk át a szabadság fokozatos elvesztésének tizenhat évén, hogy derűre-borúra látszatigazságokat eszeltek ki és duruzsoltak fülünkbe a hangkürtök birtokosai, és nem vehettük észre az igazságtól történő nemzeti megfosztás valódi természetét. A hazafiasság szólamai rémlettek bölcsességnek, és senki fia nem gondolhatta bizonyíthatóan, hogy a fennkölt jelszavak mögött országos méretű szemfényvesztés zajlik, és egy egész ország tulajdonviszonyait teszi láthatatlanná a romlott, aljas, mohó „nagypolitika”. A lelkesedés hallatlan mérvű nemzeti kizengetése, a hurráoptimizmus piros-fehér-zöld álcába bújtatott sulykolása, a magyar lélekben mérhetetlen idők óta üszkösödő – külső erők ellen meg-megújuló – lázadó szellem, az államhatalom időtlen időkre titkosított mozgatása, a költségvetési kalapokból ki-, majd visszaröptetett galambok eregetése, az albioni természetű ködösítés, tehát mindenféle áttetszőség felperzselése néhány mohó varázsló terepévé szűkítette az országot. Az eleinte enyhén lázadékony értelmiségi erőtlen mukkanásokkal szerzett magának valótlan nyugalmat. Megtévesztette, hogy a fő-fő Vezér nem csupán egy kézzel, hanem egész zsákjával hinti a térbe a zsendülés magvait. És honnan sejthette volna, hogy miközben szellemét az igazság szókincsével látszanak kényeztetni, valójában időtlen, múltat-jelent szégyentelen szövevénnyé hamisító mítoszokkal tévesztik meg, sőt koholnak benne létfenntartó helyeslést.
Meghökkentő tapasztalata lehetett, hogy az egész nyilvános nemzetzajlás ellenőrizhetetlen talányok, legendák, felmérhetetlen álsikerek és hovatovább már gyanút sem keltő „eredmények” terepévé silányult. A kortársi sikermítosz kezdett egy hatalmas nemzeti, majd egész világot célzó üdvajánlattá kilombosodni, a verbális tűzijátékok többnyire rejtett tömege kezdett egy hatalmas igazi Tettre hasonlítani, miközben a megtévesztett hazafias gyülekezet a kizárólagos igazság birtokosának rémlett, és a kritikus kisebbség ámolyogva számolta kezén az ujjakat..., és már az is élményszámba ment, ha mind a tízet megtalálta két tenyere végén.
E mai napokban, amikor ujjongunk, hogy kezd visszatérni belénk a lélek, életünket szinte Lázár feltámasztásához fogható csodának vélhetnénk. A megrökönyödés (nevezhetném félelemnek, hosszú meghőkölésnek, bénultságnak, alvilági bolyongásnak, sőt négyszer négy esztendeig tartó pokoljárásnak is) egyik félelmes jegye az, hogy nemcsak az emlékezetet lassú elemésztődését okozhatja, hanem megsemmisíthet minden emberi szándékot, amely a helyreállítást, a tartós megújulást eredményezhetné.
A tétlenséggé fajult tizenhat éves mozdulatlanság minden egyes tettünket megerjesztheti, a némaságra kárhoztatott tömeg retteghet újra beszélni, ha azt kell éreznie: a reménnyel egy zsákban kell cipelnie a bűneit is.
Mintha nem is lehetne többé jó szabad, ha egyszer jó rabszolga volt; és nem rettegne attól: a feltápászkodás apró eredményei közben állandóan eszébe jut majd, hogy egyszer már egészében kudarcot vallott. Hogy tehát a kudarc a magyarok anyanyelve.
Publius Cornelius Tacitus római történetíró mondja (Agricola 3), hogy Domitianus tizenöt évig tartó zsarnoksága alatt kialakult az értelmiségi renyheségnek bizonyos gyakorlata, amely már-már gyönyörűséggel ért fel, és áhított létformává tette a hősi időkben amúgy gyűlöletes tétlenséget. Ha körülpillantok (a magam düledékes tájait, a lemondások, esztelen önmarcangolások, önbüntető néma káromlások, múltat éktelen ócsárlásokkal és átkokkal illető őrjöngéseket ezúttal nem említem), ismeretségi körömben nem egy kiváló elmét láttam kétségbeesni az elmúlt időben, aki nyilván az Önkényúr tombolásának esett áldozatul, amikor „abbahagyta az alkotást”. Az előre hozott öregség, a vérben keringeni kezdő bánat, az életet nem kívánó látszatlélegzés, életünk tartósabbnak vélt álmainak kifakulása és úgy általában: a kisiklás hóbortos melankóliája megkeserítette napjainkat – úgy éreztük: ha túlélünk egyáltalán, akkor, sajnos, nemcsak az Önkényúr rombolását éljük túl, hanem önmagunkat is. Minden áldott nap a csalódásba torkolló öncsonkítást kellett megtapasztalnunk, és semmi kétség (ahogy Tacitus mondja): annyit vettek el életünk javából, amennyi alatt ifjú fejjel az öregségig, öregen pedig – szófukar tengődésben – szinte az emberi kor végső határáig vergődtünk el. És napra nap kérdeztük magunktól: ha eljönne egyszer második születésünk pillanata, mire lenne elég ez a tébolyult túlélés, amely sem a nemléthez, sem az élethez, sem semmiféle hajnali világossághoz nem fog már hasonlítani? Lehet-e érdemnek tekinteni, hogy megmaradtunk, hiszen minden percben azt gondolhatnánk: csakugyan senki nem lehet ártatlan, aki nem fizetett legalább egy halállal a Fennvalónak. Vagy éppen csak a megsemmisülésben születhet feltámadás? Dante Isteni színjátékában, a Pokol harmadik énekében, a Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel felirat láttán rémülten sóhajt a költő Vergiliusnak: Mester, kemény ez a kérdés (duro). Babits nem pontosan fordítja, nála a meghökkenés csak annyit képes közölni: Mester, nem értem, hogy mi áll ott.
Erőltetett öregedésünk éveinek mélyén a magyar értelmiségi sem tudott volna többet kérdezni attól a zsarnoktól, akinek fű alatt kiépített, ámde annál vészesebb rendszere a szellemi nélkülözések egész sorával sújtotta. Meddig tarthat ez a balsors? Mire elég a túlélés? Nem szégyen-e bár elevenen, de kétségbeesetten vigyázni a strázsán? Lehet-e még örömet érdemlő, világosságra vágyó ember belőlünk az idült, pszichotikus hazudozási és harácsolási szenvedély dúlása, a véglegesnek rémlő ország-eltérítés és népvakítás bűne után?
Velem, megvallom, fordult a világ, amikor észleltem: egyre elemibb erővel tör fel bennem az élesedő önbírálat, sőt a nemzeti önkritika hangja. Az ember a múltba vezető kaptatókon, nagy szellemeink életműve felé tapogatózva keresi azt, ami benne folytonosan teremti az igazságot.
A lélek nálunk, magyaroknál még ma is hajlandó a reformkori lángelmék útmutatásaiban egyenes utat keresni; az ő sérthetetlen műveiket böngészve igyekszik szabadulni a mocsoktól, amit ráragaszt a jelenkor. És ahogy egyre mélyebbre véltem süllyedni a hatalom megtévesztési szenvedélyének hínárjában, a patologikus célhazugságok és andalító konfabulációk özönében, hirtelen arra ébredtem: nagy adagokban olvasom és élvezem a nemzeti önkritika intéseit a reformkori liberálisok hagyatékában. És közben néha ki-kisandítottam a művészi világszellem nagy eligazítói felé, a világirodalom feszített tengervíztükrére villantottam a magyar lángelmék állításait.
Derűre-borúra olvashattuk utóbb Kölcsey mondatát: A haza minden előtt (nem tudom, az etimológia találati tartományaiban van-e köze a haza és a hazugság kifejezésnek – személyes szó-származtatásomban ma már egymáshoz vészesen közelítő ikerjelenségnek tűnik a kettő). Igen ám, de ha felütöm a forrásokat, Kölcsey műveit, és aztán pláne, ha közben még Charles Baudelaire verseit is böngészgetem, például Az utazást (Le Voyage), se vége se hossza a megvilágosító megrökönyödésnek. Himnuszunk írója 1813. november 14-én ezt írja egyik legjobb barátjának, Szemere Pálnak: „Ha lelkemnek, minekelötte Hadeszből fel vezettetvén ide plántáltatott, választás lett volna engedve, bizonyosan nem választottam volna a Hont, mellyben születtem...” (Persze aztán, ha már itt van, örvend az álmosdi fülemülék énekének). Vagy amikor a katolikus-protestáns viszálykodásról esik szó, ezt írja másik legjobb barátjának, Kállay Ferencnek, 1814. július 12-én: „...én inkább vagyok az emberiségnek barátja, mint sem egy sectát a többinek sérelmével támogassak”. Emlékezetes az a sajgó sóhajtása is, amelyet Kazinczy felé repít álmosdi magányából, 1814. április 3-án írott levelében: „Miért nincsen Debreczen csak ollyan is mint Pest? Vagy miért nincsen Debreczenben csak öt vagy hat szeretetre méltó, liberalis túdósnak lakhelye?” Miközben a közelmúlt tizenhat esztendő belső száműzetését elszenvedtük, reményközösségünkben, megnyomorított diaszpóránkban nem győztük idézni a „hazafiúságba csömörlött” (Kazinczy kifejezése!) széphalmi vezér leveleit a másik szatmári remetének. Mert Kazinczy nem kertel, amikor ezt írja Kölcseynek 1817. május 14-én: „Én szeretem hazámat, ha tetszik, a dühösségig, de nem a hazugságig.”
Kettős öröm, sőt hármas gyönyörűség olvasni ezt. És ha hallgattunk is, keveset feledtünk, de néhány hitvalló szót sohasem. Mert ehhez társult másodiknak Immanuel Kant figyelmeztetése, aki a hazugságról azt mondta: „A hazugság, még ha nem árt is senki embernek, megsérti az egész emberiséget”. És harmadik tanúságnak idézhetem Baudelaire említett versének első és második részét. A vers Kölcsey egyetemességóhaját a hazával szembeni aktív ellenérzés jogosságával szereli fel, és mintegy igazolja a mögöttünk hagyott szűk két évszázad hazahagyóinak indulatát és elvándorlási haragját. Vérfagylaló és felemelő, ahogy a nagy francia költő kivívja magában az egysíkú hazaszeretet szavazatával ellenkező szeretet-gyűlölet modernebb érzelmi szemléletét, és vakmerő szabatossággal meri ecsetelni a „gyalázatos hazá”-val („patrie infâme”) szembeni ellenérzést, azt a berzenkedést, hogy távozni kell, nehogy hazájában „állattá váljon az ember” („pour n’être pas changés en bêtes”). Hogy aztán a vers második részében kimondja az egyetemesség primátusát: ez a betét minden emigráns krédóját fogalmazza meg, minden szűkkeblű álhazafisággal és szemforgató nemzeties hőzöngéssel dacolva: „Különös sors: ahol elmozdul a cél, / És miután nincsen sehol, mindenütt lehet!” („Singulière fortune où le but se déplace, / Et, n’étant nulle part, peut être n’importe où!”).
Kétféle türelemről beszéltem az elején, de eddig csak az egyiket részleteztem, a vétkes idők kibírását. Gyakori nehézlégzéssel járó időszak volt ez. Erre mondja Shakespeare: Elég teher, amikor már útban van a kárhozat. De hadd említsem most a másikat: meg kell várnunk, míg teljes körűen teret nem nyer az igazság és a méltányosság működése. Sokáig volt útban és elég mélyen ért mindannyiunkat a Rossz. De nem árt megfontolnunk, hogy a Jó szilárd berendezkedése, mindenkit javító hódítása sokszor hosszabb időt vesz igénybe, mint a rombolás kora.
Áprilisban ki-ki úgy jellemezhette a szabadság első érzését: túléltem, de meghaltam. Most talán úgy sóhajthatnánk: mivel túléltem, újjá is kell születnem. Mert nem elég túljutni a kálvárián. Ha már nem semmisültünk meg, szükséges, hogy legyen bennünk olyan erkölcs, amely megigazítja életünket.
Minden emberben van egy remény nevű és tartalmú üreg. És lehet, hogy most ebbe kell visszahúzódnunk, és ott kell keresnünk az elveszettnek hitt közösségi létezés titkát.
