Az elmúlt hetek legtöbbet vitatott közéleti eseménye a köztársaságielnök-választás volt. Talán azért is szorított minden más nagyon fontos kérdést háttérbe, mert ez volt, úgymond, Magyar Péter első számottevő kudarca. A teljesen méltatlan és úgy is távozó Sulyok Tamás leköszönése után bejelentette, hogy a társadalom legszélesebb rétegeitől kérnek javaslatokat, majd egy napra rá nyilvánosságra hozta, hogy Polgár Juditot, a sakktörténelem legkiválóbb női szereplőjét szeretné az elnöki székben látni. Ő nem vállalta, a miniszterelnök pedig komoly önkritikát gyakorolt: magára vállalta a felelősséget a kudarcért, mondván, hogy nagyon elragadta a lelkesedés, túl hamar lépett, és éppen ezért nem vált valóra egy nagyszerű elképzelés.
Valóban hibázott a miniszterelnök, a kudarc oka azonban elsősorban nem ez. Hibázott, mert a lehetséges köztársasági elnök személyéről elindult társadalmi vita valóságos gyógyír volt a magyar közélet számára.
Miután évtizedek óta minden politikai kérdés fekete-fehérként jelenik meg és előbb-utóbb pusztító indulatokat vált ki, végre lett egy ügy, amelyben el lehetett kezdeni együtt gondolkodni, nemcsak különböző személyeket, hanem különböző szempontokat is felvetni, mérlegelni.
Átélhetővé vált, hogy ha más végkövetkeztetésre jutok is, azért még értelmesnek, megfontolandónak találjam a másik álláspontját is. A saját véleményem mellett 55 százaléknyi érv van a másik 45 százalékával szemben, és nem száz a nullához az arány. Ha így van, akkor nem tekinthetem a másikat sem gonosznak, sem idiótának. Pontosan ez a politikának, a „polisz” ügyeiről való közös gondolkodásnak a lényege.
Avagy, ha tetszik, a demokráciáé. Ezt a felszabadító, a közéleti vitákat más csatornába terelő folyamatot nem lett volna szabad egy nap után berekeszteni. (Más kérdés, hogy Polgár Judit nem-je után újra kezdődött a folyamat, de már veszített első frissességéből, hamvasságából.)
A kudarcnak mégsem ez volt az oka. Gondoljunk csak bele: más történik, ha néhány napot vár a miniszterelnök? Aligha. Úgy tűnik, a kudarc oka inkább a társadalmi reakció. Nem a Kurucinfo és társai reagálása, akik számára szörnyűségek szörnyűsége lenne egy „nem jó származású” államelnök. Az senkit nem lephetett meg. És még csak nem is a társadalmi vita 24 órán belüli, szerencsétlen berekesztése. Hanem az, hogy
a rendszerváltozást támogató, legkülönbözőbb értékrendű emberek csoportjainak gyakorlatilag mindegyikében többségben voltak azok, akiknek nem tetszett ez az elképzelés.
Vonatkozik ez olyanokra is, akiket egész biztosan nem lehet szélsőjobbos szimpátiával meggyanúsítani. A fanyalgás oka alapvetően az volt, hogy a többség nem gondolta belpolitikai szempontból jó ötletnek, hogy Polgár Judit legyen az államelnök. Politikai tapasztalatlanság, jogi végzettség hiánya, általában a közéleti kapcsolatrendszeren kívüliség – nem érdemes sorolni a szempontokat, amelyeknek lehet is részben létjogosultságuk, egészében azonban azt mutatják, hogy még a társadalom politikailag érettebb részének is mennyire egyoldalú a valóságképe.
A jelenlegi törvények értelmében a köztársasági elnöknek nincs jelentős belpolitikai súlya. Akkor lehet, ha válsághelyzet alakul ki, vagy ha ő maga akar mindenáron, a rá vonatkozó jogi kereteket feszegető módon aktív politikai szerepet játszani. Az államrend demokratikus működésének érdekében tehető lépéseinek elég szűk korlátai vannak, és remélhetőleg erre nem is lesz szükség az előttünk álló években. (Az elmúlt tizenhat évben nagyon is lett volna teendőjük az egymást váltó elnököknek, de ők a legcsekélyebb lépést sem tették meg.) De mintha ezzel az alapvető ténnyel még a jogilag-politikailag viszonylag tájékozott emberek sem lettek volna tisztában.
És van egy még súlyosabb defektus amögött, hogy olyan kevés lelkesedést váltott ki a nagyon lelkes Magyar Péter javaslata. Az, hogy a jelek szerint még a magyar értelmiség sincs tisztában azzal, hogy mit tett az elmúlt tizenhat év Magyarország nemzetközi megítélésével, hogy milyen döbbenetes mélységbe került presztízsünk a nyugati világ és általában minden demokratikus erő szemében.
Egy teljesen megbízhatatlan, gátlástalan, mérhetetlenül ósdi, ordas eszmék felé is könnyen hajló ország képét sikerült kialakítaniuk az Orbán-kormányoknak. A nagy többségnek nem 1956 jut az eszébe rólunk, nem is a kommunista világrendszertől való megszabadulásban játszott élenjáró szerepünk, hanem az elmúlt 16 év. És ehhez óhatatlanul óvatosság, sőt gyanakvás kapcsolódik. Vajon valóban megváltoztak ezek? Nem csak egy kicsit átfestik a homlokzatot? Az elmúlt hetekben számos olyan írás jelent meg a nemzetközi sajtóban, amely egyáltalán nem bíztató e tekintetben.
Ezen a téren, ennek megváltoztatásában lehetett volna óriási szerepe Polgár Juditnak. Aki mögött egészen lenyűgöző teljesítmény van a maga területén. Aki a kevés, nemzetközileg is viszonylag széles ismertséggel és respektussal bíró magyar közé tartozik. Akihez nagyon könnyen ragadhatott volna homéroszi jelzőként, hogy a világ legintelligensebb államelnöke. (Ami természetesen túlzó, egyoldalú kijelentés, de biztos, hogy sok százszor írták volna le a hangzatos kijelentéseket szerető világsajtóban.)
Azt pedig mondani sem kell, hogy a nőellenesség és az antiszemitizmus gyanúja is igen nehezen lett volna hangoztatható ezután. (Nem kellene elfelejteni, hogy a nők politikai életből való kiszorításában lassan már csak Szaúd-Arábia teljesítette felül az Orbán-Magyarországot.)
De van egy még messzebb menő szempont. Polgár Judit teljesítménye nemcsak egy személyé, egy zseniális szellemi sportolóé. Két testvére nem sokkal kisebb teljesítményt nyújtott a sakk világában, mint ő. Kiemelkedő egyéniségek minden sportágban szoktak lenni. Egyedi viszont a Polgár lányok édesapja, Polgár László által kidolgozott pedagógiai módszer, amely igazolta, hogy a nevelésnek jóval meghatározóbb szerepe van abban, hogy az ember mire lesz képes életében, mint ahogy azt általában gondoljuk.
Erre szolgáltatott bizonyítékot Polgár László kísérlete. Nem arról van szó, hogy egymás után három zseni született egy családba, hanem arról, hogy ilyen módszerrel százával, ezrével lehetne kiemelkedő teljesítményt nyújtó embereket nevelni. Természetesen nem csak a sakk területén. Ennek a kísérletnek a tanulságai különösen is aktuálisak ma, amikor óriási, feszítő kérdés az emberi képességek és a mesterséges intelligencia egymáshoz való viszonya, „versengése”.
Az egész világ számára lett volna inspiráló, jó értelemben véve világesemény, ha a kétszáz állam egyikének elnöke első számú tanúja ennek a páratlan kísérletnek.
Születhettek volna nemcsak cikkek, de komoly szakmai, elméleti írások, elemzések százai az egészen különleges magyar államelnökről, családjáról és a történet tanulságairól, üzeneteiről. Ez kezdhette volna homálya borítani az elmúlt 16 évben kialakult, lesújtó magyarképet.
A különleges teljesítmény azonban nem érték, ha az idomítással, a hatalmas teljesítményre neveltnek a szenvedésével jár együtt. Jó ideje ez a sportvilág egyik fő témája. Hogy micsoda dresszúrán, az emberi élet teljességét, egészségét megrövidítő úton jutott el a csúcsra az elmúlt évtizedek legkiválóbb sportolóinak jelentős része. A Polgár lányok esetében erről szó sincs.
A legcsekélyebb jele sincs annak, hogy valami szülői lázálom szerencsétlen áldozatai lettek volna. Éppen ellenkezőleg: teljesen egészséges, örömteli szakmai és családi életet élnek szűkebb családjukban és együtt is. Ez pedig legalább ugyanolyan fontos pedagógiai felfedezés, mint az, hogy hogyan lehetett három lányt, egyiket a másik után nemzetközi nagymesterré nevelni. Nem a kancsuka garantálja a legnagyobb teljesítményt. Ez a másik olyan téma és üzenet, amely óhatatlanul a világ érdeklődésének középpontjába került volna Polgár Judit államelnökségével.
Ennek a lehetősége tehette olyan rendkívül lelkessé, szinte felvillanyozottá Magyar Pétert. Hogy milyen felmérhetetlenül sokat segített volna ennek az elképzelésnek a valóra válása abban, hogy ki lehessen ragadni az országot a mocsárból, amelybe nemzetközi szinten az Orbán-rezsim juttatta.
Ebből már semmi nem lesz. És elszomorító, hogy még igazán demokratikus értékrendű, európai elkötelezettségű értelmiségünk jó része is egyszerűen képtelen volt átlátni ennek a jelentőségét, lehetőségét. A többségi fanyalgás után és miatt valóban nem tehetett mást Polgár Judit, minthogy nemet mondjon.
A lehetőség meglátása helyett hosszan ment a morfondírozás arról, hogy milyen szerepet játszott volna Polgár Judit a magyar belpolitikában – vagyis abban a játszmában, amelyben tulajdonképpen nem is ült volna asztalhoz, de amelynek külső körülményein, nemzetközi feltételrendszerén nagyon nagy mértékben javíthatott volna. Mintha nem tudnánk kiszabadulni a köldöknézésből – horribile dictu a provincializmusból.
Ez a fő oka annak, hogy eljátszottunk egy nagyszerű lehetőséget, és nem Magyar Péter valóban elhamarkodott bejelentése. És ez sokkal nagyobb baj. Az egyiken könnyű változtatni: elég hozzá egy ember. A másikhoz azonban a közgondolkodásunknak kellene változnia: távlatosabbá, felszabadultabbá, nyitottabbá válnia.
A szerző teológus-filozófus a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökhelyettese.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.