Négy és fél éve tart az a háború, amelyet katonai, biztonságpolitikai szakértők egész hada is villámháborúnak gondolt. De a blitzkrieg nemcsak Hitlernek nem jött be. Putyin „különleges hadművelete” is már inkább az első világháború sárba és közönybe fagyott nyugati frontjaira emlékeztet, egyre bizonyosabbá téve, hogy ebből a 2022. február 24-én még sci-fiként is elképzelhetetlen patthelyzetből katonai kiút egyszerűen nincs.
A nemrég még a világ egyik legfélelmetesebbnek gondolt hadserege tehetetlenül vergődik, szinte méterenként, kilométerenként araszolgatva a kelet- és dél-ukrajnai frontvonalon, miközben az ukrán drónok egyre mélyebben hatolnak be Oroszországba, ízelítőt adva az orosz lakosságnak is abból a pokolból, amiben az ukránok Putyin jóvoltából négy és fél éve kénytelenek elszenvedni.
A nem is olyan rég a „futottak még” kategóriába sorolt, külső támogatás nélkül létezni sem tudó ukrán hadsereg mára drónnagyhatalommá vált, képes volt segítséget nyújtani az Irán által célba vett Perzsa-öböl menti arab országoknak, EU- és NATO-tagállamokkal készül közös dróngyártási projektekre, amelyekhez a know-how-t már elsősorban ők hozzák.
Néhány napja ukrán drónok a Kaszpi-tengeren mértek csapást egy iráni hajóra, amely feltételezhetően az orosz hadseregnek szállított hadifelszerelést, fegyverutánpótlást. Ez az incidens majdhogynem újabb háborús frontot nyitott, az iráni válaszcsapást az utolsó percben, az ukrán bocsánatkérés nyomán fújták csak le.
A kisöcsi felnőtt, olyannyira, hogy amint a 24.hu-nak nyilatkozó szakértők hangsúlyozták:
Kijev ezzel belépett egy olyan elitklubba, amelyhez eddig csak Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tartozott Európában, képes akár másik kontinensen is csapást mérni, Ukrajna Európa Izraeljévé, és immár stratégiai hatalommá válhat.
Ez kétségtelen, ugyanakkor ennek a döbbenetesen sikeres fejlődésnek sajnos megvannak a maga árnyoldalai is, amellyel előbb-utóbb az ukrán vezetésnek is számolnia kell. Az ukrán drónerő elég ahhoz, hogy talpon tartsa Kijevet, ám kevés ahhoz, hogy meghátrálásra kényszerítse Moszkvát. Az izraeli hasonlatnál maradva: a zsidó állam hiába stratégiai hatalom, hiába az övé a Közel-Kelet legütőképesebb hadereje, nem tud megnyugtató, tartós katonai győzelmet aratni a térség terrorszervezetei fölött.
De Izrael példája nemcsak e tekintetben intő. Az európai, nemzetközi közvélemény-kutatások azt mutatják: az ukrán önvédelmi háborút életben tartó Zelenszkij elnököt egyre többen veszik egy kalap alá Putyinnal; kezdeti (különben megérdemelt) hősimidzse szertefoszlóban. Csökkenőben Ukrajna lakossági támogatottsága is, egyre többen utasítják el nemcsak gyorsított uniós integrációját, hanem önvédő háborújának fegyverrel, pénzzel való támogatását is.
Az Oroszország-szerte olajfinomítókat, lerakatokat, repülőtereket és egyebeket sikeresen lángra lobbantó, ütőképes ukrán haderő már nem a nemzetközi lakossági szolidaritást növeli.
Az emberek nehezen tanulnak és gyorsan felejtenek, hovatovább egyre kevesebbeket érdekel majd, hogy az oroszországi mélységi ukrán csapások a jogos önvédelem részei, az egyetlen eszköz, amellyel talán még meghátrálásra késztethető az agresszor.
Izrael esetében már fel sem merül, hogy a modern kor egyik legsúlyosabb terrortámadására adott válaszként indult a jelenlegi, leginkább csak „népirtásként” emlegetett gázai háború, mindez azt követően, hogy a zsidó állam évtizedek óta a palesztin Hamász és a libanoni Hezbollah terrorcsoportok rakétáinak, merényleteinek árnyékában kénytelen élni.
Az erő nem szül szolidaritást, összeesküvés-elméletet és előítéletet annál inkább.
Márpedig, amint Albert Einstein híres mondásában megfogalmazta: egy atomot is könnyebb szétrombolni, mint egy előítéletet. Az előítélet nem észérvek alapján alakul ki, így tényekkel szinte lehetetlen lebontani.