Gubacsi Attila Zoltánnal egy olyan napon beszélgettem, amikor már délelőtt tíz órakor inkább bemenekültünk a cukrászda légkondicionált hűvösébe, mintsem hogy a kerthelyiségben kávézzunk. Mert hiába a hatalmas diófa kellemesnek tűnő árnyéka, ha a levegő szinte perzselően forró és száraz. Az öreg fa még tartotta magát úgy-ahogy, de a fű a rendszeres locsolás ellenére is foltokban kiégett, és a bokrok levelei is reménytelenül lankadtan sóvárogtak eső után.
A mostani hőhullámban kikerülhetetlen téma, hogyan lehetne, hogyan kellene alkalmazkodnunk a klímaváltozáshoz, és Gubacsi Attila Zoltán kertészmérnök egy olyan újfajta szemléletmódról mesélt, amelyet érdemes minél szélesebb körrel megismertetni.
„Az igény a változtatásra nem akkor szokott megjelenni az embereknél, amikor minden rendben van, a szemléletváltás olyankor következik be, amikor, mint most, egy hétig 40 fok van”
– kezdte. – Régebben én is azt az elvet követtem, hogy az emberek szemét kell jóllakatni a park- és kertépítés során. Aztán amikor a Folly Arborétum főkertészeként azzal szembesültem, hogy a 10 hektáros terület öntözésére naponta mindössze 10 köbméter víz áll rendelkezésre, ez mellbe vágott. Akkor jöttem rá arra, hogy nem elég, ha övárokrendszert alakítunk ki, ami segít a csapadék megtartásában.
Már a növényválasztásnál kezdődik a tudatosság: nemcsak olyan növényeket kell ültetni, amelyek a legszebbek a faiskolai kínálatban, hanem olyanokat, amelyek bírják ezt a klímát, és megfelelően tudnak az adott környezetben alkalmazkodni. Azt is megtiltottam, hogy rövidre lenyírják a hegyoldalt borító aljnövényzetet, aminek az lett az eredménye, hogy életre kelt a természet – vagyis működött a terület ökológiai memóriája.
Ugyanis hiába próbáljuk elpusztítani, a növényzet regenerálódik még hosszú idő után is.
Évente mindössze kétszeri nyírást engedélyeztem, és ennek eredményeképpen olyan növények jelentek meg a területen, amelyeket korábban sosem láttunk. Gyakorlatilag engedtük előjönni azt a növénytársulást, ami eredetileg is ott volt.”
A szakember szerint vissza kell nyúlnunk ahhoz a genetikai állományhoz, ami évszázadok, esetleg évezredek óta itt volt a területünkön. Próbáljuk ezeket a társulásokat behúzni a városokba ahelyett, hogy olyan fajokat igyekszünk telepíteni, amelyek teljesen más talajon, másfajta klímán érzik jól magukat.
Levendula, cickafark és varjúháj – Ezek a növények díszítenek a kánikulában isPontosan ezt teszi az a modell, amelyet a Sheffieldi Egyetem tájépítészeti és növényökológiai csoportjának kutatói, James Hitchmough és Nigel Dunnett alkottak meg. Ők nem egy új esztétikai stílust találtak ki, hanem egy tudományosan megalapozott, mérnöki pontosságú tervezési módszertant dolgoztak ki, ami kifejezetten a városi zöldfelületek szűk keresztmetszeteire reagál, ezek pedig az alacsony költségvetés és fenntartói kapacitás, a klímaváltozás, illetve a vízkészlet csökkenése.
„A hagyományos köztéri növénykiültetés méregdrága és fenntarthatatlanná vált. Kiépítjük az automata öntözőrendszert, majd konténeres növényeket ültetünk sűrűn egymás mellé, ami az átadáskor remekül mutat, azonban a későbbiekben rengeteg pénzt és energiát igényel, hogy a terület öt év múlva is pontosan úgy nézzen ki, mint a megnyitó napján.
A természet nem így működik! Nincsenek magányos, befagyasztott pillanatok, ott társulások vannak, amelyekben a növények versengenek és rétegződnek. Egyes növények kikelnek, növekednek, elpusztulnak, vannak, amelyek elszaporodnak, mások visszaszorulnak. A változás folyamatos és dinamikus” – részletezte a kertészmérnök, aki megismertetett egy gyönyörű szókapcsolattal is: fitoszociológiai ökoszisztéma-tervezés.
Ez azt jelenti, hogy az emberekhez hasonlóan a növények sem elszigetelt, magányosan létező élőlények, hanem kapcsolatban állnak egymással, és a társulás megtervezése ezeken a kapcsolatokon alapul.
A Sheffield-szemlélet tulajdonképpen egy folyamatot indít el, amelynek célja egy önfenntartó növényközösség kialakítása. A módszer három terület, az ökológia, a kertészet és a tájépítészet fúziójára épül. Egy ilyen módon tervezett park vagy kert esetében nem a katalógusból válogatjuk ki a nekünk tetsző növényeket – figyelmen kívül hagyva azok ökológiai igényeit –, hanem a természetet mint referenciát vesszük figyelembe. Ennek két útja lehet: a biogeográfiai módszer egy létező vad társulás hű leképezése, a másik a nem biogeográfiai út, ami pedig azt jelenti, hogy a hasonló ökológiai igényű fajokat válogatom össze, még ha azok más-más földrészekről is származnak.
„A probléma az, hogy ez nem fog mindenkinek tetszeni. De miért is? Egy vadvirágos rét két évig úgy néz ki, mint egy gyomtenger, és igazából három év után áll be, ha addig megfelelően gondoztuk.
Sokkal egyszerűbb elmenni a faiskolába, megvenni a konténeres növényeket és leteríteni a gyepszőnyeget, ez egyből »szép« látványt nyújt. Csakhogy semmi köze a természethez és a természeteshez. Egy stabil társulás ugyanis soha nem egysíkú. A kritikus pont a vetőmagarány: a felső lombkoronát adó fajok nem nyomhatják el a lassabban induló, alacsonyabb, árnyéktűrő szomszédokat.”
Fűre lépni lehetetlen: nagy ára lesz a mindent lekövező növényfóbiánakAttila kiemelte: a modell fontos eleme a helybe történő magvetés is, szemben a „kész”, kifejlett konténeres növények ültetésével. Ez a módszer radikálisan csökkenti a bekerülési költséget, és ha a magkeveréket jól állítják össze, a növényzet később is minimális fenntartással érik stabil társulássá. A magvetésnek azonban van egy ennél is fontosabb ökológiai előnye: a helyben csírázó növény gyökérzete mélyebbre hatol, ezáltal lazítja is a tömörödött városi talajt, és nemcsak hogy a mélyebb rétegekből képes felszívni a vizet, de elősegíti a csapadék beszivárgását is a talajba.
A Sheffield-módszer azonban nem csodaszer, és nem is lehet egy az egyben alkalmazni hazánkban.
Hiába tervezi meg a tájépítész mérnöki pontossággal a magkeveréket, több problémával is szembesül. Az első, hogy nem rendelkezünk megfelelő mennyiségű és minőségű vetőmaggal, amelyekből össze lehetne állítani a tájegységeknek megfelelő magkeverékeket. Az import keverékek nem teljesítenek jól a 40 fokos alföldi aszályban, a bolti „vadvirágos” keverékek 90 százaléka pedig egynyári növényeket tartalmaz, amik az első évben látványos rétet adnak, a másodikban azonban többnyire nyomtalanul eltűnnek, mivel nem képesek továbbszaporítani saját magukat.
A másik óriási probléma, hogy a hazai kertészeti szektor a konténeres cserjékre és évelőkre rendezkedett be. A beruházó és a polgármester a megnyitó napján akarja látni a „kész képet”, nem értik meg, hogy a frissen vetett állomány átmeneti fázisban van, és majd csak 2-3 év múlva mutatja meg az igazi szépségét.
A szakértelem és a géppark ugyancsak hiányzik mind a vetéshez, mind a növényállomány gondozásához. Ha a városüzemeltetés alvállalkozója azt az utasítást kapja, hogy nyírni kell, és fűkaszával tőből leborotválja a fejlődő évelőket, a többmilliós projekt végül a kukában landol.
A kertészmérnök azt is elmondta: nem várhatjuk el, hogy a természet önállóan alkalmazkodjon a klímaváltozáshoz, muszáj nekünk, embereknek segíteni. A legfrissebb mérések szerint jelenleg évente 300-500 méterrel tolódnak egyre északabbra a klímazónahatárok. A vetett magkeverékek ezt még valamennyire talán képesek lennének követni, a fák viszont nyilván nem tudnak évente több száz méterrel arrébb vándorolni.
„A klíma rohan, a fa meg gyalogol. Az erdőink egy részét így valóban elveszthetjük, mert nem lesznek képesek lépést tartani a klíma változásával. Itt már nekünk, embereknek kell beavatkoznunk, és ha kell, egész társulásokat átvezetnünk, ha nem tudjuk másképpen megoldani a klímaváltozás okozta felmelegedést és vízhiányt” – fejtette ki Attila.
