Ritkán nézek újra valamit, az időm sem nagyon engedi az ilyen „luxust”. Ám amikor észrevettem, hogy a Gyulai Várszínház programjában, az Erdélyi Héten megint találkozhatok a darabbal, valósággal izgatottság fogott el, mintha fontos randevúra mennék.
Nem az elsőre, hiszen azt éreztem, hogy már viszony van köztünk, de még igencsak fejlődhet a kapcsolatunk. Bár amiatt szorongtam is, nehogy csalódjak. Bizony volt már olyan, hogy valamit ismét megnéztem, és jókorát koppantam. Azt éreztem, kipukkant a „lufi”. Ami elsőre szinte csodának tűnt, az most üres. Nemhogy nem izgat föl, netán még unom is.
Az első, meglehetősen emlékezetes randink tavaly esett meg, az Országos Színházi Találkozón, Szolnokon, amikor csak a fesztivál-összefoglaló részeként írtam róla. Tán túl intim lett a viszonyunk a nagy nyilvánossághoz a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciójával.
Bejött két parádés színésznő, Berekméri Katalin és B. Fülöp Erzsébet, vénkisasszony amatőr festőkként, Both Etelkaként és Both Idaként egy szédületes, Kupás Anna által remekbe tervezett grandiózus díszletbe, amelybe a zsinórpadlásig mulatságosan giccsbe hajló képeslapokról másolt festmények vannak belezsúfolva, és a dugig telt nézőtéren a közönség máris vette a lapot. A nevetés végiggurgulázott a széksorokon.
A két nő, akik amúgy testvérek, és együtt élnek egy hatalmas műteremlakásban, az előadás elején kapásból évődik egymással. Odamondogatnak a másiknak. Szurkapiszkálódnak. Afféle női Hacsek és Sajót játszanak, ami naná, hogy tovább növeli a nevetéshullámot. Ez azonban Gyulán nem jött be, egy-két kuncogás itt-ott, ennyi. „A többi néma csend”. Megijedtem. Mi lesz ebből, ha nem veszik itt az előadást. Megfordult a fejemben, hogy ugyan már mi a fenének kellett nekem beülni erre újra, most totálisan leszámolhatok az egykori szép emlékeimmel, ha úgy tetszik, a valamikori közös boldogságunkkal.
A színház nem az a műfaj, mint a film, hogy mindig ugyanaz van a vásznon, bár a néző hangulatától az is hathat másként. Egykor nagyszerű előadások is totálisan széteshetnek, akár érdektelenné válnak, de az ellenkezője is előfordul, hogy a premieren még gyengének tűnők kiteljesednek, megizmosodnak.
Focimeccsen szurkolhatnak úgy a drukkerek, ahogy én ezúttal ennek az előadásnak szurkoltam, hogy Gyulán is győzedelmeskedjen.
Láttam a színészeken is, ahogy jó csapathoz méltóan küzdenek. Nagy energiával és kitartó játékkedvvel „tolják” tovább, amikor nem durrannak a következő és következő poénok sem. Na, innen szép győzni! Szokatlan lehet ez a játékstílus a közönségnek.
Radu Afrim, az egyik legizgalmasabb, fölöttébb kreatív román rendező gyakran dolgozik a marosvásárhelyi társulattal. Ha ő írja a darabot, mint ezúttal is, a próbák közben is tevékenykedik a szövegen, erőteljesen épít a színészek improvizációira. Ettől frissek, játékossággal, szertelenséggel teliek a produkciói. Nagy az érzelmi amplitúdójuk, hidegből melegbe és vissza rántja a nézőket, megrendítő pillanatokat vegyít ötletpetárdákkal teli humorral, akár egyszerre sírhatnánk és nevethetnénk.
Mindez rendszerint szertelenséggel jár, a Ház a blokkok között esetében ugyancsak, ami négy óra egy szünettel. Nem sok ez egy kicsit? De, időnként sok. Szanaszét indázik az amúgy nem túl jelentős cselekmény. Both Ida amatőr festő, és Both Etelka, a húga, szintén amatőr festő, meg az anyjuk, Both Karola hatalmas műteremlakásban élnek együtt. A bőbeszédű matróna ágyban fekve, de még mindig fölöttébb virgoncan, és csípős nyelvvel, egyfolytában mondja a magáét, szinte be nem áll a szája. Mindenről van leginkább rossz véleménye, miközben vissza-visszamered a múltba.
Erdélyben járunk 1983 telén, 1984 tavaszán. A lakásban, ami egy lebontásra ítélt régi házban van a panelek között, felfordulás, fejetlenség, megrettentség uralkodik, ez áthallásosan rímel a mai világ káoszára, amit mindinkább érzékel a gyulai publikum. Ráérez ennek a különös játékstílusnak az ízére. A darab abszolút előzménye, de anélkül is kristálytisztán érthető, Radu Afrim egy másik fenemód jól sikerült színházi „merénylete”, amelynek már a címe is pofátlanul bájos, a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan. Az a lakótelep előtti téren játszódik, illetve az ablakokból kiabálnak le és oda föl a szereplők. Most fordult a kocka, lakásban vagyunk, és onnan látunk ki, a nem túl vidító világba.
Kupás Anna monumentális díszletének igen fontos eleme egy ablak, ami az egyik emeletről a szemben lévő panelház szürke sivárságára néz. Át is kiabálnak oda, meg az utcára is le vagy éppen föl. Viola Gábor rendszeresen be-betoppanó erdészként, Etelka kiadós szemrehányásai és szemmel verései közepette belehabarodik Idába, de mondanom sem kell, hogy ez közel sem felhőtlen kapcsolat, az ablakpárkányra állva üvöltözik igencsak kiakadva. B. Fülöp és Berekméri vidámságot adó és megrendítő bohócpárosa mellett az őrjítő ősbohóc László Csaba, aki az anyjukat adja. Kezdetektől bent van színpadon, de nem láttuk, mert az ágytakaró alatt feküdt.
Meglepő, oltári jelenet, ahogy nyöszörögve, házsártoskodva, Karola néniként előkecmereg alóla, ménkű hosszú ősz hajjal, parádés sminkkel, Moldován Orsolya leleményes jelmezében eljátszik egy szebb napokat látott, ágyba kényszerült, felvágott nyelvű öregasszonyt, aki folyton-folyvást a középpontba akar kerülni, a szoba bal szélén elhelyezett ágyán fekve, vagy félig-meddig feltámaszkodva. Mindezt kellemetlenül rikácsoló, éles hangon teszi. Megható a halála. Fekete humorral teli a felravatalozása, a ravatalon holtából való felrévedése, és találkozása a háborúban meghalt fiatalkori nagy szerelmével, a Varga Balázs által adott Soós Kázmér osztrák-magyar katonával.
Ekkor már úgy istenigazából együtt él a nagyérdemű az előadással, ami telis-tele van remek, fura, kicsit karikaturisztikus, de emberien szerethető figurával, Rózsa László, Bartha László Zsolt, Nagy Dorottya, Szabó Fruzsina, Szabadi Nóra, Kovács Botond, Fülöp Bea, Csíki Szabolcs, Csíki-Roland Ádám jóvoltából.
Régóta remek ez a társulat, amelyik kissé küzdelmesre sikerült „első félidő” után egyértelmű győzelmet aratott Gyulán, a közönség lelkesen, bravó kiáltások közepette ünnepelte.
