„Lehetetlen élni egy olyan nép körében, amelyet az ember megvet és nem tisztel” – írta titkos naplójába Sztyepan Veszelovszkij, aki valahogy mégis túlélte a sztálini terrort, és a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Vajon mit kezd a generatív mesterséges intelligencia (MI) egy ilyen ellentmondásos, öntörvényű zseni életével? Ebből az összefoglalóból kiderül, hogyan bukik el az MI ott, ahol a valódi, empátián alapuló történetírás kezdődik – és miért válnak maguk az algoritmusok által generált szövegek a jövő új történelmi forrásaivá.
Tavaly egy cikksorozatot írtam az autoriter/autokratikus társadalmakban alkotó történészek lehetséges viselkedési módjairól, túlélési stratégiáiról és mindennapi gondjairól, praktikáiról. Természetesen szóba került Sztyepan Veszelovszkij akadémikus is, mint a szakmai tisztességét a sztálini korszakban is rendületlenül őrző történész. Az idén ünnepeljük születésének 150. évfordulóját. A jubileum jó lehetőséget kínál arra, hogy a XX. századi orosz történetírás egyik legjelentősebb alakjáról megemlékezzünk, históriai örökségét ismét a tudományos érdeklődés középpontjába állítsuk.
A magam részéről ehhez nem a hagyományos módon kívántam hozzájárulni, hanem egy sajátos historiográfiai kísérlettel: annak vizsgálatával, hogy
a generatív mesterséges intelligencia miként rekonstruálja egy jelentős történész, adott esetben Sztyepan Veszelovszkij tudományos portréját,
és e rekonstrukció milyen historiográfiai értékkel bír.
A kutatást végző MI-modellek
A kutatás empirikus alapját hat generatív mesterségesintelligencia-modell – Claude, Gemini, Copilot, Grok, DeepSeek és Alice – válaszai alkotják. Valamennyi modell ugyanazt a feladatot kapta, azonos utasítás alapján és egymástól függetlenül: készítsen historiográfiai portrét Sztyepan Boriszovics Veszelovszkijról. A válaszokat a kutatás során nem módosítottuk, nem pontosítottuk és nem egészítettük ki további kérdésekkel. Az elemzés alapját ezért egy azonos körülmények között létrejött, rögzített digitális forráskorpusz képezi.
A hat válasz beérkezése után egy hetedik modellt, a ChatGPT-t kértem az összehasonlító értékelésre. E szerint valamennyi modell felismerte Veszelovszkij jelentőségét a középkori orosz társadalom- és birtoktörténet kutatásában, utalt legfontosabb kutatási területeire, valamint elhelyezte őt a XX. századi orosz történetírás fejlődésében. A különbségek ezért nem elsősorban az alapvető ismeretek meglétében vagy hiányában mutatkoztak meg, hanem azok kiválasztásában, súlyozásában és történészi feldolgozásában.
A hat generatív mesterséges intelligencia által készített historiográfiai portré meglepően hasonló képet rajzol Veszelovszkijról. Ez a konszenzus azonban egyúttal kijelöli a jelenlegi generatív MI historiográfiai korlátait is. Az egyezések ugyanis elsősorban a nemzetközi szakirodalomban leggyakrabban ismétlődő állításokat tükrözik; ott viszont, ahol valódi historiográfiai problémák, értelmezési dilemmák vagy új kutatási kérdések kezdődnek, a rendszerek szemmel láthatóan bizonytalanná válnak. Az összehasonlító elemzést követően kísérletet tettem az ún. referenciaportré létrehozására az MI-vel. A végleges változat nem egyetlen MI-modell válasza lett, hanem a három legerősebb historiográfiai rekonstrukció (Claude, Alice, DeepSeek) történészi kontroll mellett történő, több egymást követő lépésben végzett összehangolásának eredménye. Magam egy szót sem írtam hozzá, csupán terjedelmi okokból némileg rövidítettem. Tehát a kutatás kimerevített pillanatában az alábbi portrét rajzolta meg a mesterséges intelligencia Veszelovszkij akadémikusról.
Sztyepan Boriszovics Veszelovszkij historiográfiai portréja
Sztyepan Boriszovics Veszelovszkij (1876–1952) a forradalom előtti orosz forráskritikai történetírói hagyomány által formált történész volt. A Moszkvai Egyetem jogi karán tanult, olyan szellemi közegben, amelyet a jogi elemzés és a történeti segédtudományok határoztak meg. Tudományos szemlélete egész pályafutása során ezekhez az empirikus alapelvekhez kötődött.
Korai fő művei különösen világosan tükrözték ezt a szemléletet. A Soshnoe pis’mo (1915–1916), a szokha adóegységre épülő moszkvai adórendszer kétkötetes vizsgálata a kataszteri rendszer működését közigazgatási források aprólékos elemzésével tárta fel. Az Akty pistsovogo dela (1913–1917) című archeográfiai forráskiadás azt mutatta, hogy a források közzétételét és kritikai kiadását maradandó tudományos értékű feladatnak tekintette. Munkáiban mindig az elsődleges forrásból indult ki: előbb annak megbízhatóságát és belső logikáját vizsgálta meg, s csak ezt követően vállalkozott történeti értelmezésre.
Veszelovszkij fő kutatási területei – Északkelet-Rusz és Moszkva feudális földbirtoklása, a szolgálati arisztokrácia genealógiája és prozopográfiája, valamint IV. Iván opricsnyinájának története – egységes módszertani rendszert alkottak.
A szovjet historiográfián belüli helyzetét ez a módszertani álláspont határozta meg. Az 1920-as években és az 1930-as évek elején Pokrovszkij iskolájának uralma, amely bizalmatlanul tekintett a „polgári” forráskritikára és a sematikus társadalom-gazdasági értelmezéseket részesítette előnyben, háttérbe szorította nemzedékének történészeit, jóllehet továbbra is publikált. A későbbi sztálini historiográfia IV. Ivánt progresszív állam-központosítóként rehabilitálta, ami összeegyeztethetetlen volt Veszelovszkij levéltári kutatásainak eredményeivel. Az opricsnyináról az 1940-es években folytatott kutatásai arra a következtetésre vezették, hogy az nem a racionális állampolitika koherens eszköze volt, hanem kaotikus és önkényes terrorhadjárat, amely megrongálta az államigazgatási apparátust, és a hű szolgálati nemességet is sújtotta. Ezeket a következtetéseket a hivatalos doktrína nem tudta befogadni, ezért az opricsnyináról írt fő műve csak halála után, 1963-ban jelenhetett meg.
1929-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1946-ban rendes tagjává választották. Paleográfiai, archeográfiai és levéltári szerkesztői szakértelmét nélkülözhetetlennek tekintették, és több szöveg „belső emigrációként” jellemzi magatartását: kifelé alkalmazkodott a kötelező terminológiához, miközben megőrizte empirikus kutatói szemléletét, és munkáját „a jövő nemzedékei, a jövő Oroszországa” számára végezte.
Posztumusz recepciója több szakaszban bontakozott ki. A hruscsovi olvadás idején M. N. Tyihomirov vezetésével az Akadémia bizottsága kiadta korábban elkészült, de visszatartott fő műveit, köztük az opricsnyináról, a szolgálati földbirtokos osztályról, az Onomasztikonról szóló és a Gyaki i podjacsije című munkákat. A korszak szerkesztői előszavai a szakmai elismerést rendszeres „polgári módszertanát” bíráló formulákkal kapcsolták össze, megerősítve Veszelovszkij visszahúzódó, fáradhatatlan tudósként kialakított képét. A peresztrojka idején és azt követően családi levéltárakra és naplókra támaszkodó kutatások árnyaltabb személyiségképet rajzoltak róla, beleértve a szovjet rendszerrel szembeni elidegenedését is. A naplók 2001–2002-es közlése a Voprosy istorii hasábjain betekintést engedett belső világába és esztétikai érzékenységébe, árnyalva a korábbi leegyszerűsített képet.
Veszelovszkij hosszú távú historiográfiai jelentősége kiemelkedő. Genealógiai, prozopográfiai és onomasztikai kutatásai máig alapvető jelentőségűek a moszkvai elit és az igazgatási személyzet történetének vizsgálatában. Fegyelmezett empirikus módszere és a levéltári bizonyítékok iránti következetes elkötelezettsége mindmáig történetírói jelentőségének legfontosabb alapját képezi.
Veszelovszkij, az ember
A megadott terjedelemben ez egy teljesen vállalható történészi szöveg. Jobb, mint a Wikipédia vagy egy lexikonszócikk: nincsenek benne nyilvánvaló ténybeli tévedések vagy kitalációk, nem egyszerű életrajzi adatokat vagy műveket sorol fel, hanem kiegyensúlyozott általános értékelést is ad Veszelovszkijról, megrajzolja pályaívét, és jelentőségének megfelelően helyezi el az orosz történetírásban.
Ami a történész számára szembeötlő hiányossága a portrénak, hogy hallgat származásáról, környezetéről, és lakonikus rövidséggel ír tanulmányairól.
Megfeledkezik első feleségéről, pontosabban annak milliós hozományáról, amelynek köszönhetően Veszelovszkij teljes munkaidőben „saját szakállára” végezhetett és végeztetett kutatómunkát, nem elköteleződve semmilyen munkahely vagy tudományos műhely mellett. Jogász végzettségű, autodidakta történész volt, aki már 1917 előtt sem lelte helyét a történészcéhben. A forradalmak után egy más egzisztenciális helyzetben munkavállalásra kényszerült, de a szerzetes évkönyvírókhoz mérhető hangyaszorgalma és elkötelezettsége mestersége iránt semmit sem változott.
Az orosz forradalmaktól semmi jót nem remélt, lényegében teljes katasztrófának gondolta, és véleménye az évtizedek múltával sem változott, sőt, egyre inkább megmerevedett. Ez jól nyomon követhető a már két és fél évtizede publikált titkos naplóbejegyzéseiből, ám a mesterséges intelligenciában nincs empátia, és magától nem ás az egyéni érzések, motivációk, késztetések mélyére: nem jelenik meg számára az ember, a maga összetettségében, megismételhetetlenségében. Ami ennek kapcsán itt hangsúlyozandó: már a cári rendszerben is féltőn őrizte integritását, s ez a szovjet időszakban értelemszerűen csak fokozódott.
A történész ilyenkor megkérdezi: hogy lehetett ez a Sztyepan Veszelovszkij a sztálini terror körülményei között 1929-ben a Szovjet Tudományos Akadémia levelező, majd 1946-ban rendes tagja? Hogyan folytathatott olyan kutatásokat, amelyek megdöntötték Sztálin kedvenc cárja, IV. Iván célszerű, sőt progresszív uralkodásának teóriáját? Hogy publikálhatott úgy, hogy soha nem hivatkozott a marxizmus–leninizmus klasszikusaira? És egyébként is, még ha titokban is, azt írja naplójába: „Ma ismét a néphez való hozzáálláson gondolkodtam. Lehetetlen élni, még a puszta túlélés is lehetetlen egy olyan nép körében, amelyben az ember nem hisz, amelyet megvet és nem tisztel.”
A történészek – s nyomukban az MI is – Veszelovszkij egyfajta „belső emigrációjáról” beszélnek, ami nem rossz magyarázat, de részletezésre szorulna. Sztyepan Boriszovics történészi működésének folytonossága a cári és a szovjet rendszerben kézenfekvően magyarázható elvi, erkölcsi és szakmai szilárdságával, de leginkább változatlan személyiségjegyeivel: zsenitudatával és öntörvényűségével. Ilyen és ehhez hasonló, „humán” mélyfúrásra azonban a mesterséges intelligencia már nem alkalmas.
Ezek a körülmények jelzik, milyen összetett háttérből kellett volna a mesterséges intelligenciának rekonstruálnia a történész alakját.
Forrás- és viselkedéskritika
A Veszelovszkij-projekt legfontosabb tanulsága, hogy az MI által előállított szövegek nem tekinthetők sem hagyományos történeti forrásnak, sem tudományos szakirodalomnak. Ezek a rendszerek nem ismerik a múltat, csupán valószínűségi mintázatokból építenek fel egy történetet.
az MI által előállított szövegek nem tekinthetők sem hagyományos történeti forrásnak, sem tudományos szakirodalomnak. Ezek a rendszerek nem ismerik a múltat, csupán valószínűségi mintázatokból építenek fel egy történetet.
A hat egymástól függetlenül készült portré és a párbeszédek összevetése olyan ismétlődő viselkedési mintázatokat tár fel, amelyek túlmutatnak az egyes szoftverek technikai sajátosságain. A történész számára ezek a struktúrák legalább olyan fontosak, mint maga a tartalom.
A bizonytalanság elfedése: A modellek határozott, kijelentő mondatokkal dolgoznak, és ritkán jelzik saját ismereteik korlátait. A projekt során egyedül a Claude ismerte el nyíltan, hogy nem tud minden részletet kellő megbízhatósággal ellenőrizni. A többi rendszer a saját hiányosságait a történeti tárgyra vetítette ki. A Grok például úgy fogalmazott, hogy „továbbra is bizonytalanság övezi Veszelovszkij politikai nézeteinek teljes körű megismerését”. Ez úgy hangzik, mintha a történettudomány határai lennének szűkek, nem a modell adatbázisa.
Az értelmezések egységesülése: Bár a rendszerek egymástól függetlenül generálták a szövegeket, végül ugyanarra az értelmezési sémára jutottak. Ahelyett, hogy a történetírásban természetes, egymással versengő nézőpontokat mutatnának be, a tudást egyetlen domináns narratívává fonták össze. Az Alice és a DeepSeek szinte szóról szóra ugyanúgy fogalmazott: szerintük Veszelovszkij jelentősége nem az elméleti újításaiban, hanem az empirikus kutatás iránti elkötelezettségében rejlik. Ez a konvergencia nem szakmai konszenzust tükröz, hanem a modellek működésének sajátosságát.
Fiktív tények és a teljesség illúziója: A modellek a hiányzó ismereteket nem hagyják üresen, hanem logikusan hangzó, ám ellenőrizhetetlen állításokkal pótolják. A Grok magabiztosan állította, hogy a legújabb kutatások gyakran „orosz Mommsenként” említik Veszelovszkijt. A Copilot szerint pedig „munkássága a szovjet medievisztika »aranyalapjának« részévé vált”. Ezek a mondatok tökéletesen formázottak, de nincs mögöttük valós alap. A gép nem hagy elvarratlan szálakat: a kerek lezárás a modell belső koherenciára törekvő működését tükrözi.
Konfliktuskerülés és láthatatlan hiányok: A modellek nyelvhasználatára a semleges, normatív keretezés jellemző. A Claude szerint Veszelovszkij „óvatosan egyensúlyozott a tudományos integritás és a politikai alkalmazkodás között”. Az Alice szerint pedig „a bizonyítékokat következetesen előbbre helyezte az ideológiai elvárásoknál”. Ezek a mondatok a feszült történeti valóság helyett a konszenzust hangsúlyozzák. A gördülékeny megfogalmazás ráadásul elfedi, ha kulcsfontosságú szakmai viták teljesen kimaradtak a rekonstrukcióból. A történész számára ezért a gép hallgatása éppolyan fontos elemzési tényező, mint a leírt információ.
Eredmények és tanulságok
A vizsgálat apropóját Sztyepan B. Veszelovszkij születésének 150. évfordulója adta. A munka célja mégsem egy újabb rövid életrajz megírása volt, hanem annak a módszertani kérdésnek a megválaszolása, hogy miként rekonstruálja a generatív MI egy kutató szakmai arculatát a nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján.
A vizsgálat igazolta az alapfeltevéseket. A modellek meglepően hasonló portrét rajzoltak, ami azt jelzi, hogy a nemzetközi szakirodalomban létezik egy stabil historiográfiai törzsanyag, amelyet az MI nagy megbízhatósággal képes visszaadni. A felszín alatt azonban azonnal megmutatkoznak a technológia korlátai: bibliográfiai tévedések, összekeveredő források és a hangsúlyok bizonytalan kezelése. A gép nem tudja, mi a fontos és mi a mellékes – csak a mintázatot követi.
Ez a kutatás nem Veszelovszkij életművéről szolgáltatott új tényeket, hanem a recepcióját vizsgálta meg új nézőpontból. A kapott kép a hozzáférhető tudás digitális tükröződése. Historiográfiai szempontból ez rendkívül tanulságos: megmutatja, mely elemek váltak nemzetközileg elfogadottá, és hogyan módosul a történeti tudás az algoritmusok által.
A generatív mesterséges intelligencia ebben a megközelítésben nem a történeti igazság forrása, hanem egy elemzési eszköz. Mivel ezek a rendszerek gyorsan változnak, a vizsgálat egy meghatározott időpont tudásállapotát rögzíti: a mi esetünkben ez a pillanat 2026. július 6.
A projekt legfontosabb hozadéka annak felismerése, hogy az MI által létrehozott szövegek a jövőben önálló historiográfiai forrásként is elemezhetők. Ezek a szövegek ugyanis nem a történeti tudás semleges közvetítői, hanem önálló digitális konstrukciók. Nem azért, mert új tényeket mondanak a múltról, hanem mert dokumentálják, hogyan rendezi el az MI a nemzetközi történeti tudást egy adott korszakban. Ez a megközelítés új kutatási utakat nyithat meg: a történeti tudás szerkezetének, reprezentációjának és algoritmikus átalakulásának vizsgálatát.
