Őrtilos egy pici falu a Dráva mentén. „Se boltja, se postája”, ahogy a hirtelen híressé vált település sztoriját megíró laptársunk, a 24.hu riportere fogalmaz. Van viszont valami más, ami a Fidesz szerint fontosabb, mint a bolt meg a posta: fideszes a polgármester, sőt, ő maga volt a volt kormánypárt parlamenti képviselőjelöltje is áprilisban.
Őrtilos amúgy csoda szép, valódi gyöngyszem. A hasonló szépségű környékbeli (vagy messzebbi) magyar falvak közül mégis az emeli ki a leginkább, hogy itt volt a legmagasabb az egy főre jutó NKA-támogatás az egész országban.
Tízmilliókat sikerült behúzni egy olyan, a polgármester asszony fia által vezetett szervezetnek, amelynek a leglátványosabb tevékenysége idén az volt, hogy a közösségi médiában intenzíven támogatta a politikus kampányát.
Az őrtilosi modell alapján egyre tisztábban rajzolódott ki, mi kellett ahhoz, hogy valaki a kampányidőszakban NKA-támogatást kapjon. Legyél fideszes, vagy legalábbis KDNP-s, élj bárhol az országban, de mindenképpen állj ott egy ígéretesnek gondolt fideszes képviselő-aspiráns mögött. Hankó Balázs, az egykorvolt illetékes miniszter szerint a donációk minden esetben értékteremtést szolgáltak, tehát azt is pontosan látjuk már, hogy ez a politikai erő mit ért(ett) érték alatt: a saját politikusai választási esélyének javítását: És ha belegondolunk,
tényleg erről szólt az egész, mármint az egész NER: a pénzre konvertálható politikai hatalomról, meg a még több hatalomra konvertálható pénzről (és ilyenformán nem is igazán releváns a kérdés, hogy melyik volt a fontosabb, hiszen mindegyik).
Ha megpróbáljuk elmagyarázni – mondjuk egy Fidesz-szavazónak –, hogy miért volt gond ez, az őrtilosi eset sokat segít. A magyar állam elvonja az állami Szerencsejáték Zrt. profitjának egy részét, hogy abból közcélú kulturális projekteket finanszírozzon, majd ez a pénz némi kerülő utak után közvetlenül a kormánypárt jelöltjeinek kampányában bukkan fel. Illegális kampányfinanszírozásnak hívják az ilyesmit a civilizált világban, és súlyos büntetéseket (nemritkán szabadságvesztést) osztogatnak érte. Értékteremtésnek mindig csak azok nevezik, akiknek a zsebét tömték – nálunk már azok sem feltétlenül: milliárdokat utaltak vissza az ebül szerzett javakból –, meg azok, akik számára a voksokat próbálták ilyen módon megsokasítani. Mindenki másnak csak közpénzégetés (lopás, ha úgy egyértelműbb), átkötve egy keskeny nemzeti színű szalaggal: a Fidesz politikájának lényege, ahogy a rezsim egyik vezető ideológusa mondta. Bármi lesz is az NKA-ügy kimenetele, a szavazók áprilisban bőségesen adtak nekik időt rá, hogy végiggondolják, mi is volt a politizálásuk lényege, és az mennyire találkozott a közönségigénnyel.
Most, hogy a rendszer elmúlt, érdemes azzal is számot vetni, hogy éppen a kultúra területén mutatkozik meg a leginkább ennek a fajta nemzeties illiberalizmusnak a tartalmatlan üressége.
Nem maradt utána semmi – se egy könyv, se egy film, se egy színdarab; tényleg semmi –, ami valódi, maradandó értéket jelentene, és az orbáni kultúrpolitika nélkül nem jöhetett volna létre.
De amúgy ugyanez a helyzet a politikában is. Az egész struktúra, amelyben az elvek (meg az értékek) helyett az Orbán Viktorhoz való viszony határozott meg mindent, az előző miniszterelnök eljelentéktelenedésének pillanatában omlott össze menthetetlenül. Vagyis pont az nem sikerült, amiért állítólag az egészet csinálták: az értékteremtés. Még abban a kifacsart formában sem, ahogy Orbán elképzelte – egyéniben, azokban a körzetekben, ahová az NKA-pénzeket öntötték, még sokkal jobban kikaptak, mint a listán.