„Az egész Földnek milyen kis göröngyén csúszol-mászol.” (Marcus Aurelius)
Ő tán nem a mai értelemben vett Európára gondolt, de mi most, lehet, kissé felelőtlenül, de tegyük azt. Idei itáliai kalandozásainkat, ahogy szoktuk, egy klagenfurti szusszanással kezdjük, ahol rituálisan megvásárlom, hogy aztán a pihenés jegyében ránk zúduló kéthetes lótás-futás során úgyse legyen alkalmam végigolvasni, inkább csak belekóstolgatni, a Die Zeit különszámát Európáról. Ezt valamiféle jelnek vélem, mármint, hogy épp egy ilyen tematikus számot fogok ki, hiszen a szokásos első karintiai állomásunkon, Maria Saalban annak a csodálatos templomnak ismételt (ki tudja, hányadszori) körbejárása során, csak néhány órával korábban futott át az agyamon: ez az építmény (és hely) akár Európa szimbóluma is lehetne. Az állatorvosi ló mintájára afféle művészettörténeti ló. A karoling és román alapokra húzott gótikus, barokk, rokokó és klasszicista stílusegyveleg, a falba épített római és középkori kőfaragványaival, a Vénusz-alakos oszlopból kialakított perselyével, a gótikus szárnyasoltárt is magába ötvöző barokk pompájával... A térség multietnikus jellegével, a házzal (Tonhof), ahol Thomas Bernhard a Lampenberg család vendégeként az 1950-es évek végén oly sok időt eltöltött, hogy aztán a róluk (is) szóló, saját műfaji meghatározása szerint indulatműnek aposztrofált regényével (Holzfällen = Irtás) sajtópert vegyen a nyakába, majd könyvei osztrák kiadásától visszalépjen. A ház (egyébként régi, műemlékileg védett épület) ma üresen áll, a helyiek Bernhardról semmit nem tudnak, legfeljebb annyit, hogy ott időnként valami művészek jöttek (és jönnek) össze.
***
Ki tudja hányadik búcsúlátogatás ez már Maria Saalban. Annyi biztos, hogy harminckét éve jártam ott először, homlokegyenest (nem, ez túlzás, de mégis nagyon) más indokból: megtekinteni az egyébként felejthető falumúzeumot. Így sem jó, mert nem felejthető: lényegében nálunk is lehetne, ez volt a tanulság. És ez fontos benyomás, következtetés volt. Hogy az ún. népi kultúra (óvatosan fogalmazva) nem biztos, hogy nemzetspecifikus. Szóval most már, évek óta, a dóm miatt, meg egy kicsit Bernhard miatt, meg az egy korsó sör okán (ennyit Ausztriában megihatok, noha vezetek, s ilyenkor érzem magamat igazán szabadnak), amit a korcsmárossal váltott néhány mondat kíséretében hörpölök be: bis zum nächsten Jahr. Az idén nem mertem mondani. És hogy a Die Zeit karzsibbasztó, lehetetlenül nagy méretű lapjait, olykor megküzdve széllel, huzattal, lapozgatni tudom, ez is a szabadság egy formája számomra. De ne szaladjunk a dolgok elébe.
***
Még Graz előtt a Hundertwasser-építményben (ami nem biztos, hogy valóban a neves építész alkotása, mindenesetre hundertwasseroid) található, olasz tulajdonú étkezdében. A kávés leány hallva, hogy magyarul beszélünk, ezt örömmel konstatálja. Majd megkérdi, hogy a mosdóban nem voltunk-e, mert akkor az ott befizetettet itt levonja a számlából. Nem, nem voltunk. Nem baj, én azért levonom.
Tehát azt „adta vissza”, amit mi nem fizettünk be. Magyar, vagy pontosabban: kelet-európai virtus. Aprópénzért is kijátszani a szabályokat. Eszembe villan, de ez rosszhiszeműség részemről, hogy vajon akkor is ilyen egymásra utalt szellemiségben viszonyult volna hozzánk, ha látja autónk rendszámtábláját?
***
Klagenfurtban épp egy Pride-felvonulásba botlok. Ha valamivel nem értek egyet, attól még nem tiltom, sőt, ha hatalmi pozícióban vagyok, mindent megteszek, hogy az a másik vélemény szabadon (és biztonságban) megnyilvánulhasson. Ez (is) Európa. A felvonulás figyelmes rendőri jelenlét és biztosítás közepette zajlik. Vidám emberek sokasága, akiknek a világa nekem nagyon más, miközben könnyek szöknek a szemembe, látva ezt az örömet, s mellette az óvó rendőri jelenlétet. Nyilván nem a felvonulók ellen, hanem éppen védelmükben van rájuk szükség. Meg terrorveszély (ezért a golyóálló mellények). Utóbbiak miatt (hogy védeni kell őket másokkal szemben, hogy terrorcselekmény veszélye is fennáll) a szomorúság, látva felszabadult ünneplésüket, az öröm könnyei.
***
A Thaliában vásárolok két könyvet. Saša Stanišić (Möchte die Witwe angesprochen werden, platziert sie auf dem Grab die Gießkanne mit dem Ausguss nach vorne – igen, ez a regénycím. Vesd össze, Bernhard: Ja), illetve Maja Haderlap (Nachtfrauen). Mindkét szerzőtől olvastam már, mindketten a gyökereiket, az identitásukat, tetteik génekbe kódolt (?) indítékait keresik, családjukat, felmenőiket. Régi családi traumák oldási lehetőségeit. Ki, mit, mikor, miért és hogyan csinált? Miközben az egyikük szerb, a másikuk szlovén, mindketten német (osztrák?) írók. Ahogy Terézia Mora vagy Zsuzsanna Bánk, magyar származásuk dacára (amit nem tagadnak) szintén német írók. Lehet, hogy pontosabb lenne az európaiak?
***
Bibionéban az egyik sarki kávéház teraszán a Die Zeitet olvasgatom. Azt, hogy a szerző, Marlene Knobloch Budapesten rácsodálkozik a csicseriborsóra, mondván, ezzel korábban csak Tel-Avivban találkozott. Nekem meg eszembe jut, hogy épp előző este a szálláshelyünkön vacsorára a többi között csicseriborsó-levest (zuppa di ceci) kaptunk, s azt kanalazgatva meg az futott át az agyamon, hogy annak idején egy magyarországi kolléga a kelet-szlovákiai Csicserben gyűjtve megjegyezte, a helyiek nem ismerik a „Csicseriborsó...” kezdetű gyerekmondókát.
Most, a szállodában utánanézek: egy, Vajkán 1978-ban lejegyzett változat szerint:
Csicseri borsó, bab, lencse,
Fekete szemű menyecske,
Ne menj haza este,
Mer fölbök a kecske.
Kukkantyú.
Szóval a Csicser nevű településnek (a gyengébbek kedvéért, a csallóközi Vajka mintegy 500 kilométernyire nyugatra fekszik az említett, Ung-vidéki Csicsertől) semmi köze az igazi csicseriborsóhoz, amit (most tudom meg a netről) Magyarországon nem is termesztenek. Jelenleg viszont a magyarországi fogyasztás több mint 40 százalékát Szlovákiából importálják. Szlovákia viszont nem került a Die Zeit-összeállítás fókuszába, miközben Albánia igen... De ezt most engedjük el.
***
Igen, magam is képtárakra támaszkodva (a gondolat Sienában jött) próbálnám, az európaiság lényegét megragadni. Az ott fölhalmozott különféle nációjú képek egymással feleselő, s mégis egy közös kórusba simuló üzeneteit értelmezni. Nem, nem is biztos, hogy értelmezni. Elég érezni.
És most Florian Illies, a berlini képtárban fogant eszmefuttatásait olvasva megerősödik bennem e megközelítési lehetőség érvényessége. Nem is kell okvetlen a nagy és híres galériákra gondolni. Itt, Itáliában már a közepes méretű (értsd: Komáromnál kisebb) városoknak is vannak kisebb-nagyobb képtárai (olykor a városi múzeum gyűjteményébe tagolódva), s ha nem is az európai művészet csúcsteljesítményei, de mégiscsak itt vannak az európaiság lenyomatai: etruszkokkal, longobárdokkal kezdve, a klasszikus római birodalom emlékein át még Attila hunjainak a lábnyomát is érzékeli az ember (Aquileiában évekkel ezelőtt még Attila fantázianévvel megtisztelt fagylaltot is árusítottak, talán hálából a város elpusztításért), majd a középkor, a reneszánsz... és így tovább, csodái, némileg provinciálisabb kivitelben, de egészében ezt a nemzetek fölötti európai szellemiséget reprezentálják. Ezért is fogott meg Goethe leírása Centóról, ahol a helyi születésű barokk festő, Il Guercino (polgári nevén Giovanni Francesco Barbieri) szobra áll a város, róla elnevezett főterén. Sajnos nem jutottunk el oda, így kénytelen vagyok a nagy németre hagyatkozni, aki akkor többre becsülte Centót, mint a közeli Ferrarát. Ahol tavaly jártunk, s hát (pestiesen szólva) az sem semmi.
***
Kénytelen vagyok kis kitérőt (?) tenni. Amikor Ferrarában becsetlettünk-botlottunk a városházára, valami szép portálé okán, a biztonsági őr megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk. Á, semmi, csak úgy bámészkodunk, magyarázzuk a szokásos, Itáliában bevált német–olasz–angol keveréknyelvünkön, már megyünk is. Honnan vagyunk? Erősködik a városi rend őre. Ungheresi. Mondom az egyszerűség kedvéért. (Most magyarázzam, hogy szlovákiai, de magyar..., erre egyszer már ráfaragtunk. Háborús menekültnek gondoltak.) Viszont a fickó szeme a magyarok hallatán felcsillan, majd széles mosollyal elkezd befelé tessékelni. Végigvezet a ma is funkcionáló tanácstermen át az esketőteremmel bezárólag minden megtekintésre érdemes helyiségen. Köszöngetjük, búcsúzkodunk. Már épp a rekkenő hőségbe szándékozunk kilépni, amikor utánunk szól. Hogy lenne itt még valami. S visz bennünket egy 16. századi aprócska, ablaktalan helyiségbe, ami a hercegnő öltözködőkamrája (Camerino delle Duchesse). Deszkaborítás, késő-reneszánsz festményekkel megpakolt kis (ahogy nálunk mondanák) kutrica. A bejáratnál egy apró piktogram: pirossal áthúzott fényképezőgép. Újdonsült barátunk diszkréten félremegy és elfordul. Mi meg, szégyenkezve, de fényképezünk. Majd elmagyarázza, hogy ha ezen és ezen a folyosón végigmegyünk, majd ott jobbra, aztán balra, a városi múzeumban kötünk ki. És úgy is lett. Onnan mentünk ki, a városi múzeumból, ahova be sem mentünk. Később derült ki, hogy onnan viszont a hercegnői öltözőkamrába be sem jutottunk volna. Mindezt nem is ezért mesélem. Abban a finom női öltözőben eszembe jutott, hogy mennyit cseverészhettek, kuncoghattak, vihoghattak itt a hölgyek, egészen biztosan az olyan pajzán történetek egyikén-másikán is, amelyek az egy évszázaddal korábban éppen itt élő, udvari bolondként elhíresült Gonella nevéhez kötődtek, vagy a szűkebb-tágabb térség további tréfamesterei, a firenzei Poggio vagy Arlotto, illetve távolabbról Boccacio közvetítésével azokban az időkben közszájon forogtak. S amelyek, némi csúszással, Bebel révén a német, majd a 18. századra a többi között Andrád Sámuel vagy Kónyi János nyomán eljutottak a magyar, Antonín Borový által a cseh, Jozef Ignác Bajza újramesélésében a szlovák olvasóhoz is. Akkoriban Európa, legalábbis ezen a téren, a folklórban, egységesebb volt, mint amire jelenleg törekedni igyekszünk.
***
Két Campari spricc a törzshelyemen. Közben a csehül és németül egyaránt alkotó Jaroslav Rudiš Die Zeit-beli cikkét olvasom az ő Csehországáról. Annál is inkább belekapok, mivel szerettem egyik korábbi regényét (Winterbergs letzte Reise), ami egy utazást ír le Közép-Európában... Abban bizonyos Közép-Európa (vagy inkább: Kelet-Közép-Európa) életérzést villantva föl, amit megérteni nehezebb, de Rudiš segedelmével megérezni belőle valamit, talán igen. Ilyen a mostani rövid esszéje is az ő Csehországáról. Ahol született: Turnov és környéke. Ahol apám két évig katona volt. Jičín, ahol Karl Kraus született és a helyi temetőben nyugosznak elei. Erről Márton Laci könyve jut az eszembe (Két obeliszk), illetve Kraus nagy szerelme Sidonie Nádherný, akiről viszont Rilke ötlik föl, meg Prága... Duino! Aztán egy másik cikk Bécsről, ahol Kafka áll a központban, s innen megint Prága.
***
Rudiš említi, hogy a térséget, ahonnan ő származik, olasz építészek formálták olyanná, hogy ma is bizonyos itáliai hangulata van. Szóval erről meg Agócs Attila (amúgy jelenleg Fülek sikeres polgármestere) soha meg nem jelent (illetve részleteiben azért hozzáférhető) doktori disszertációja a Nógrádban működő itáliai kőfaragókról, akiknek egyik utóda ő is. Szóval az a magyarosan fekete és bajuszos fizimiska, ami mind őt, mind tágabb családja férfitagjait jellemzi, a gének vidám játéka: Nápoly környékéről erednek.
***
Vicenzai nap. Voltaképpen harmadszor járunk a városban: 2019-ben két alkalommal, néhány órára megállva láttunk belőle valamit, ma lényegében egész napot töltöttünk ott. Volt, amit újranéztünk (a szemérmetlenül csodálatos Szent Corona-templom, látványosan unatkozó diáklányokkal), volt, amire először csodálkoztunk rá (Museo Civico). Palladio lélegzetelállítóan szép épületei, amik annak idején (de ha jól számolom, jóval több, mint egy évszázaddal a páduai születésű vicenzai mester, mit mester! művész! ténykedése után), szóval, a letisztult arányok, a visszafogott, de mégis pompa költészeti újításra sarkallták a fiatal Goethét. A Basilica Palladiana loggiáján lődörögve ámulok azon, hogy micsoda logisztikára (is) szükség volt egy ilyen épület megvalósítása során. A tervező művész, majd a kivitelezők: mérnökök, kőművesek, a mesterséget különféle szinten, az egyszerű kőmunkástól a kőfaragón át a szobrászig terjedő szakemberek, festők és piktorok, ácsok és kovácsok, és még ki tudja, ki mindenkinek a hozzájárulására volt szükség ahhoz, hogy egy ilyen varázslat elkészüljön.
***
Betérek egy könyvesboltba, a rengeteg szépséges (és nyilván jó, színvonalas) könyv láttán elszomorodom. A nyelvi bezártság. Nem kell ezer kilométert sem utazni, s máris süket és vak az ember. Nem érti a helyiek dallamos nyelvét, nem tudja elolvasni azokat az okosságokat, amiket a latinok utódai papírra vetettek. Pedig lett volna alkalom (sőt, bizonytalan hajlandóság is bennem), hogy megtanuljam Dante nyelvét. De a halogatás, hogy majd holnap, illetve évente: mielőtt ismét jövünk, legalább az alapkommunikáció szintjét elsajátítom. Aztán a lelkesedés lohad, a napi teendők meg elsodornak az olasz nyelvtanulás mellől.
***
Orvieto. A dómmal szemben a városi múzeum és az etruszk gyűjtemény. Akárcsak Volterában a Guarnacci-gyűjtemény, itt is egy magángyűjtő, Claudio Faina kollekciójáról van szó, amit később az 1864-ben alapított etruszk múzeumnak ajándékozott. Összehasonlíthatatlanul szerényebb, mint a volterai, de így is figyelemre méltó. Egy görög váza obszcén jelenetei az i. e. 6. századból. Merev falloszú férfiak sorakoznak rajta, hogy egy előrehajolt fickót hátulról szépen sorban... Hm, hogy is mondjam? Hát boldoggá tegyenek. Eszembe jut az egyik aranyos egyetemi könyvtáros kolléganőm, szeretem, ő is szeret engem (asszem, legalábbis eddig), még most is őszintének tűnően örül, örülnek, ha felbukkanok náluk, nagy kutyabarát stb. Szóval legutóbb valahogy előhozta, hogy a világgal voltaképpen minden rendben lenne, ha „ezek” nem volnának. Elsőre nem is értettem, hogy kik azok az „ezek”, de aztán gyorsan kiderült, merthogy miattuk pusztul majd ki az emberiség, hiszen gyereket nem tudnak csinálni, s világos az irány... No, de kedves, nincsenek ők olyan sokan, hogy megváltoztassák a demográfiai mutatókat, aztán meg az ő dolguk, mit kell ezzel foglalkoznia (nem mondtam, hogy rinyálnia); ő viszont, tényleg mélységesen szomorú tekintettel válaszolja, hogy de, tanár úr, nagyon sokan vannak. Érvelek, szemmel láthatóan, hiába. S most eszembe jut, el kellene neki küldeni egy képet, hogy lássa, „ezek” már akkor is voltak, jó kettőezer éve is, s az emberiség nem, hogy kipusztult volna, hanem nagyon is megszaporodott. Pedig hatékonyabban segédkeztek a kipusztításban az Attilák, a magyarok (!), a tatárok, a törökök, Napóleon, Hitler, Putyin, Trump, hogy a regionális klónjaikat már ne is említsem...
Ha a Világ (Európa) elpusztul, higgye el, abban nem „ezek” lesznek a ludasok, hanem az előbb említett, Istenem!, már majdnem azt írtam, hogy úriemberek..., nem! a fentebb említett gazemberek. Akiknek valamelyikére, kedves, magácska is szavazni tetszett. Asszem.
***
A Die Zeit szerkesztőségi cikke a világon egyedülállónak mondja Európa sokszínűségét, ami azért túlzás lehet. Ha meggondoljuk, mily kicsinyke folt a glóbuszon (utánanéztem: a Föld szárazföldi kiterjedésének mindössze 15 százaléka); talán – ha történetesen nem is jártunk, járhattunk mindenütt, de – visszafogottan fogalmazva, nem alaptalanul feltételezhetjük, hogy akadnak még hasonlóan sokszínű és érdekes térségek a világon. Vannak, akik szeretik az asztali glóbuszokat. Akad (tudjuk, ki), aki alighanem nagyra törése szimbólumát látja benne, jómagam inkább az ilyen-olyan elbizakodottságom nyesegetése okán szoktam rátekinteni. Hogy időnként tudatosítsam jelentéktelenségemet. Itt van ugye ez a csipkés szélű nagyobbacska félsziget, Európa. Aztán nézzük csak, mily picurka a nagy Németország! Majd kiszámoltam, aztán nem akartam hinni a szememnek és újra, végül már mindenféle gépi segítséghez folyamodtam, akkor is: Szlovákia területe a földteke összterületének (beleértve a vizeket is) mindösszesen 0.1 százaléka. Amennyiben csak a szárazföldeket nézzük: 0,3. Nem tudom, Marcus Aurelius számolgatott-e (számolgathatott-e) így, de valami ilyesmi járhatott a fejében, amikor arról a kis göröngyről beszélt. És mégis milyen kedves. Hiszen az embernek a saját édesanyja a világ legszebb és legszeretetreméltóbb nője, noha akadhatnak rajta kívül további figyelemre méltó jelenségek is. Így aztán, ha Európáról kell zengedeznem, elfogult vagyok. Könnyű tehát Katát táncba vinni...
