Ez a két történet az én személyes kálváriám és egyben csetléseim-botlásaim hű lenyomata. Az első a puha diktatúra végén játszódik, a második már a korai kapitalizmusban, de a lényeg ugyanaz maradt: valahogy mindkét rendszerben sikerült két szék között a pad alá esnem.
Nem akartam én hős lenni, se mártír, csupán végezni a munkámat, és nem elfordulni, ha igazságtalanságot látok. Így lettem a rossz időzítés és a túlélés krónikása.
Államtitok másodfokon
A Tankönyvkiadóban dolgoztam segédszerkesztőként. Nem lehettem szerkesztő, mert mindössze egy évet tanítottam, a munkakör pedig öt év gyakorlatot írt elő. Az előírt éveket végül a munkám mellett, óraadóként szereztem meg: egy általános iskolában (ahol cigány gyerekeket tanítottam) és egy gimnáziumban (ahol a reform irodalomtankönyvből készítettem fel a diákokat). Senki nem bántott, mert egyik munkámat sem irigyelték; örültek, hogy nem nekik kell bajlódniuk a nehezen kezelhető gyerekekkel, illetve a friss információkat tartalmazó, számukra még ismeretlen, új tankönyvvel.
Mellékesen szerkesztettem a Magyartanítás című folyóiratot, írtam a Köznevelésbe, és a megszerkesztett oldalszámok tekintetében is az elsők közé tartoztam. Úgy éreztem, kiérdemeltem a kinevezést, amelyet a főnököm be is ígért nekem.
Aztán csak nem hozta senki azt a fránya szerződést. Amikor szerénységemet félretéve rákérdeztem, mikor írhatom már alá a rég várt iratot, azt a választ kaptam, hogy „elveszett a papír”. Jó, gondoltam, egy-két héten már semmi sem múlik. Ám kiderült, hogy ez a papír nem akar megkerülni, senki sem akarja újra gépelni; kafkai sétára indult, és hamarosan találkozik Gregor Samsával. Szerettek a munkatársaim, szerettek a szerzők – mi a fene lehet a dolog mögött?
Aztán megmakacsoltam magam, és konok módon munkaügyi bírósághoz fordultam. A kirendelt bírónő szimpatizált velem, mert – mint utóbb megtudtam – egy másik kiadó igazgatóját kérte fel népi ülnöknek. Talán nyerhettem volna, de nem bírtam idegekkel, így alkut kötöttem a céggel: ha áttesznek egy másik osztályra, ahol jobban megbecsülnek, visszavonom a feljelentést. Az új osztályon viszont a főnök tiszteletreméltó őszinteséggel közölte velem, hogy nem fogja miattam kockáztatni a saját karrierjét, úgyhogy ne számítsak előléptetésre. Azt tanácsolta, nézzek más munkahely után, mert itt nem terem nekem babér. Lehúztam még másfél évet, aztán továbbléptem.
Távozásom után tizenöt esztendővel tudtam meg, miért veszett el az a bizonyos papír. Váratlanul kaptam egy Beszélő számot, amelyet nem rendeltem meg. Egyedül neveltem a gyerekem, a férjem olyan kevés tartásdíjat fizetett, amit szégyellek leírni, nem volt nekem pénzem ilyen szép, minőségi kiadványra. Kinyitom a periodikát, és mit látok? Szerepelek egy listán, amelyen mint a rendszer másodfokú ellensége vagyok számon tartva. Én, aki a párttitkárt Marxszal cukkoltam!
Végül kiderült, hogy jól éreztem, tényleg nem haragudott rám senki. A Tankönyvkiadó igazgatójának egyszerűen leszólt a belügy: kirúgni nem kell, egyéb kiadványokat szerkeszthet, de tankönyveket nem, mert árthat az ifjúságnak. Lehet, hogy ha belépek a pártba, meg tudtak volna védeni, de nekem – noha kapacitáltak – nem akaródzott. Úgy éreztem, ez nem az ügy pártja, hanem az ügyeseké. Az igazságot azonban – államtitok lévén – nem árulhatták el nekem a cég vezetői, és szegényeknek nem volt jobb ötletük az elveszett kinevezési papírnál.
Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy megfejtsem a rejtélyt. Azért kerültem ilyen csiki-csuki helyzetbe, mert az udvarlómmal jártunk az úgynevezett „repülő egyetemre”, ahol különböző lakásokon többnyire politikai, de néha irodalmi témájú előadásokat hallgattunk. A társam, aki jóval sűrűbben megfordult ezeken a helyeken, mint én, nem került fel a listára, nem került bajba. Ma sem tudom, miért: vagy azért, mert párttag volt, és neki elnézték, vagy mert csak olyanokkal állt szóba, akiket jól ismert. Engem viszont nem tudtak becserkészni az MSZMP-be, ugyanakkor barátságos és nyílt természetem miatt mindenkivel szóba álltam – valószínűleg a társaságra állított ügynökkel is.
Amúgy nagyon primitív módon zajlott ez a megfigyelés. Mi csupán két évig jártunk erre a rendszerváltást szellemileg előkészítő egyetemre, mert amikor egy ötvenhatos összejövetelen kiderült, hogy a társaság zöme nem jobb szocializmust akar, hanem az előbb modellváltásnak, majd szociális piacgazdaságnak becézett kapitalizmust, akkor otthagytuk őket. Mindent meg akartunk változtatni, de csupán azért, hogy a lényeg, a szocialista paradigma megmaradjon. Az ügynököt nem bízták meg folyamatos nyomkövetéssel, így nem vette észre, hogy 1984-től bennünket már soha nem látott.
Pedig ha maradunk, a rendszerváltás után bizonyára mindketten parlamenti képviselők lettünk volna. Így viszont hol a társam, hol én voltunk munkanélküliek. A kisemberen, ha nincs mögötte se párt, se csókos haver, ráadásul világnézetileg is finnyás, nagyot tud ütni a történelem.
Piranhák a fürdőkádban
Még a puha diktatúra végén kerültem az Igazságügyi Minisztérium Büntetés-végrehajtásához egy belső kiadványt szerkeszteni. A személyi állománynak szánt lap a Belügyi Szemle mintájára készült. Én találtam ki a formáját, a rovatait, a vastagságát – mindent. Írt bele néha írástudó ember is a jogi egyetemről, a kriminológiai intézettől, meg egy-két ügyvéd, ügyész és bíró, de a cikkek többségét nekem nem szerkeszteni, hanem gyakorlatilag megírni kellett. Már annak is örültem, ha egyáltalán megértettem, mit akar a szerző közölni az olvasóval. Mint egy középkori kódexmásoló, az írások kétharmadát kézzel körmöltem le, és úgy adtam oda a gépírónőknek. Néhány év múlva kaptam is egy dicséretet az Országos Széchényi Könyvtárból – ahová mindig elküldtük a hat köteles példányt –, hogy az általam szerkesztett periodika: nemzeti kincs.
Aztán jött a rendszerváltás, és belesodort egy komoly gebaszba. Az Antall-kormány át akarta adni a márianosztrai börtön épületét az egyháznak, arra hivatkozva, hogy Mindszenty bíboros ott raboskodott. A börtönparancsnok hozott egy cikket, amiben leírta, hogy volt ugyan két Mindszenty nevezetű foglyuk, de ők csupán névrokonai voltak a neves prímásnak. Mindszenty József több száz oldalas visszaemlékezéséből én is úgy tudtam, hogy az ország majd minden börtönében ült egy kicsit, de épp Márianosztrán nem; ott csak átutazóban volt, és kapott egy ebédet. Ezért lazán megígértem a parancsnoknak, hogy beteszem a cikkét a következő számba.
Az ember tervez, a karma végez: a szerkesztőbizottság nem engedte, hogy közöljem az írást. Mire a parancsnok bepöccent, és elvitte a cikkét a Népszabadsághoz, ahol az meg is jelent. Noha őrnagyi rangban szolgált, két héten belül felmondtak neki. Én pedig – mivel a cikkében megírta, hogy nem rajtam múlt a belső szakmai lap elutasítása – „fekete seggű” lettem. Elvették tőlem a lapot – amit aztán küllemében és minőségileg is teljesen lezüllesztettek –, engem meg Vácra küldtek, hogy ne legyek szem előtt.
Itt is kedveltek a kollégáim. Soha nem bántottam személyében senkit; ha valaki butaságot mondott, kedvesen, játékosan tettem helyre. Mivel a váci munkám nem kívánt túl nagy kreativitást, megeresztettem néhány cikket a büntetés-végrehajtás által kiadott, utcai forgalomba is kerülő hetilapba.
Egy kedves munkatársam Vácott meg is kérdezte: „Minek írsz, azért a pár száz forintért?” Csak jóval később esett le a tantusz. Azt hittem, irigyli az íráskészségemet, holott csak suta módon figyelmeztetett: bajom lesz belőle.
És lett is. Körülbelül az ötödik cikknél. Megjelent a fent említett hetilapban egy írás, miszerint a bűnözőkre nem kellene pénzt költenünk, egyszerűbb lenne piranhákat ereszteni a fürdőkádjukba. Erre én felhorkantam, és a jogállamiság védelmében összerittyentettem egy válaszcikket, talán még az Alkotmányból is idéztem. Úgy véltem, kötelességem megvédeni a mundér becsületét. Lehozták, ám a következő lapszámban megjelent egy tárcaszerűség, ami a verbális lincselés kritériumait tökéletesen kimerítette. Nem szólt semmiről, csak arról, hogy én egy Landeszmann rabbi vagyok.
Kuncogtam: gój vagyok, nő és ateista. Egyetlen szót sem írtam a zsidókról, csak a piranhák ellen tiltakoztam. Az persze sértett egy kicsit, hogy – a szerző szerint – ha valaki humanista, az már automatikusan zsidó. Miféle észjárás ez? Miért engedték, hogy ez a skizofrén írás megjelenjen?
Lassan tíz éve voltam a bv munkatársa, vártam az ilyenkor esedékes törzsgárda-jutalmat, amikor hirtelen behívatott a nagyfőnök. Megkérdezte, nem akarok-e beöltözni – azaz fegyveres állományba kerülni –, mert akkor nyugdíjazhatna, nem kellene szélnek eresztenie. Köpni-nyelni nem tudtam. Csak azt dünnyögtem, hogy köszönöm, de én még fiatal vagyok, és örök civil, egy amolyan Švejkné. Ha valaki megsúgja nekem, hogy miért hívat, másképp reagálok, de nagyon váratlanul ért a felvetése.
Tíz nappal azután, hogy lelandeszmannoztak, már nem volt állásom. Szerintem joggal éreztem úgy, hogy tetten érem a hétköznapi rasszizmust. Noha a távozásom hivatalos indoklása csoportos létszámleépítés volt, rajtam kívül senki mást nem bocsátottak el, egyedül képeztem egy csoportot. Mehettem megint munkaügyi bíróságra.
A tárgyaláson rendkívül ellenséges volt a bírónő. Nem látta a történtek rasszista vetületét, pontosabban nem akarta látni. De azért megkérdezte: ha én így ítélem meg a helyzetet, miért nem indítok sajtópert? Leforrázva és elkeseredve azt válaszoltam: engem hidegen hagy, ha lezsidóznak, engem csak az izgat, hogy miképp nevelem fel a gyerekemet, ha nincs munkám. Különben is szegény vagyok, nem telik sajtóperre, a munkaügyi perek meg ingyenesek.
A szocializmusban bíróságra kellett mennem, mert egy élhetőbb szocializmust akartam. A kapitalizmus sem elégedett meg a szorgalmas munkámmal, elvárta volna, hogy fejet hajtsak a vadhajtásai felett. Úgy látszik, rendszerek jönnek-mennek, ám nekem mindig stabil helyem van két szék között a pad alatt.
