Arany Jánostól rendre olyan sorokat találok, amelyekkel nagyszerűen jellemezhetem barátaim tettvágytól átitatott lelkiállapotát. Elsőként a Toldi első énekéből idézek: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!"
Hej, ha én is…
Tizenhat éven át ismételgettem magamban Dumas Monte Cristo grófja című regényének utolsó mondatát. Amíg Dumas ezzel az „attendre et espérer” (várni és remélni) bölcsességgel valóban ad némi értelmet az időmúlásnak, addig Magyarországon ugyanazt tartjuk az időmúlásról, mint Marx a Rheinische Zeitungban megjelent, „Viták a falopási törvényről” című cikksorozatában: miszerint az idő „vagy érlel, vagy rohaszt”.
Épp annyira töltött el bizakodással, hogy Orbán uralmának végét az idő múlásától reméljem, mint a reformok szele által csapkodott 80-as években az idő múlásától várni az oroszok kivonulását. Igaz, a rothadás szaga egyre áthatóbbá vált mind a két esetben. Ám mégis, kétszer is bekövetkezett a csoda. Először Gorbacsov vált csodatévővé, másodszor pedig a nép. Igaz, nem úgy, nem azok vezetésével, akiktől reméltük, de mégis csoda, hogy saját erőből, erőszakmentesen szabadultunk meg és szabadultunk fel a diktatúra alól.
Az Orbán alóli felszabadulást megéltük, és bár tizenhat éven át küzdöttünk érte, de mégsem mi harcoltuk ki. Talán sikertelenségünk miatt is tartózkodtak tőlünk, hiszen a fiatal harcosok úgy látták, nem volt rajtunk áldás. Mi meg azért voltunk tartózkodóan értetlenek, vagy értetlenül tartózkodók, mert ezt a győztes harcot mások vívták.
Emiatt barátaimmal, kollégáimmal, az elmúlt évtizedekben tervezett/megvalósított reformok élharcosaival érdeklődve, némi türelmetlenséggel kísérjük figyelemmel a május 9-én létrejött Tisza-kormány intézkedéseit. Jóllehet valóban feszes tempóban, lépésről lépésre, tégláról téglára állítják helyre a demokrácia intézményeit, tesznek kísérletet arra, hogy feltárják a gazdasági helyzetet, stabilizálják az örökölt egyensúlyhiányokat, orvosolják a monopolisztikus, versenyellenes intézményi környezet következményeit,
mégis sokan vélik úgy, hogy tapasztalataik birtokában lenne miről beszélgetni, vitázni a választott lépések irányát, ütemét, sorrendjét illetően.
Én magam ugyan nem gondolom, hogy a Tisza-kormány illetékeseit ostromolva hetvenévesen kellene „hetvenkednem” a javaslataimmal, de megértem barátaimat, akik ötleteikkel, mi több, kidolgozott javaslataikkal, sőt hosszú programtervezeteikkel úgy érzik, hogy többet is tehetnének annál, mint hogy rokonszenvvel figyelik az eseményeket.
Két nemzedék
Közel emberöltőnyi a különbség közöttünk, „reformharcosok” és a 2026. április 12-i választáson a Tisza Szigetek lelkes híveit győzelemre vezető Magyar Péter és csapata között. Talán a korkülönbség, talán az átélt tapasztalatok különbsége teszi, hogy az én generációm tagjai mindig a gazdasági kérdésekből, az egyensúly helyreállításának, a fizetőképesség fenntartásának kényszeréből kiindulva jutottak el a demokratikus intézmények működéséig. A Brüsszelt is megjárt Magyar Péternek viszont nincs szüksége erre a gazdasági kitérőre, pontosabban látja, ezért direkt módon fogalmazza meg, hogy itt egy földig rombolt országot kell minden eresztékében újjáépíteni.
Nekünk csak egyszer volt Budán rendszerváltás, amikor a szocializmust, a monolit pártállamot-állampártot, az államosított és központosított gazdaságot kellett a versenyre épülő piacgazdasággal és a pártok versenyére alapozott liberális demokráciával felváltani.
Magyar Péterék szemében az orbáni oligarchikus, államilag szervezett maffiarendszer, a demokratikus díszletek között elbábozott látszatdemokrácia élesen különbözik a mindennapi élettapasztalataikon keresztül – és nem a tankönyvből – megismert nyugat-európai modellektől. Így bizony Orbán maffiaállamának földig rombolása és a versenyre alapozott szabad piacgazdaság és a fékekre és ellensúlyokra épülő liberális, parlamenti demokrácia helyreállítása valóban egy második rendszerváltás a számukra.
Ami 2026-ban történt, az valóságos csoda, mert Magyarország a saját erejéből, a választók többségének akaratától vezetve tudott megszabadulni Orbán maffiaállamától, és indult el azon az úton, hogy újjáépítse a kegy által győztessé tett oligarchák gazdasága helyett a piaci versenyre és a szabadság demokráciájára épülő, liberális parlamentarizmus intézményeit.
Önkéntelenül az jut az eszembe, hogy liberális barátaink, akik az ezredfordulón az 1990-es rendszerváltás természetéről vitatkoztak velünk, vajon ezt a 2026-os választást elismernék-e a nép forradalmának. Erről gondolkodva idézek egy több mint negyedszázados írásból, amelyben Antal Lászlóval és Mihályi Péterrel azt mutattuk be: a 90-es évek rendszerváltása bírálóink állításával szemben sem csupán az elit, hanem a tömegek, a nép akarata, kívánsága, ezért tette volt.
Most megfordult a negyedszázados bírálat iránya. Most – liberális barátaim közül – sokan éppen azért bírálják Magyar Pétert, mert a „nép kegyét keresi”, hátat fordított a gondolkodó, teoretikus elitnek. Bírálják populizmusát, ha tetszik, azt a tulajdonságát, hogy kedvében jár a „populusnak”, azaz a népnek játszik, és nem sző az értelmiségi elit számára is elfogadható terveket, nem mutat be komolyan megalapozott programokat.
Negyedszázada éppen fordított volt a helyzet. Akkori bírálóim elitistának gondolták az akkori rendszerváltást, mert szerintük a kerekasztaloknál ülő tojásfejűek vitték a fő szerepeket, és nem hallathatta hangját a nép.
Ezzel az állítással sem értettem egyet akkor, ahogy a populizmus mai vádja is kissé megmosolyogtató számomra. Ezért gondolom, hogy érdemes felidézni a negyedszázada leírt, a mostani fordulatra százszorosan érvényes sorokat.
Vita az ezredfordulón
„Ha már a népnél tartunk, meghökkenéssel olvastuk az általunk nagyra becsült Tamás Gáspár Miklóstól, hogy »… az új rendszernek, sem létrehozásában, sem megszilárdításában, sem védelmében nem játszott jelentős szerepet a nép.« Mi úgy tudtuk és tudjuk, hogy a nép vált a 60-as évektől a fusizás, a kisvállalkozás, a géemkázás révén teljesítményelvűvé és piacpártivá. Mi úgy tudjuk, hogy amikor már nem állt az utazás és az előnyösebb feltételekkel való vásárlás útjába az állam – mint útonálló –, a nép ment ki Bécsbe, hogy onnét áruval megrakodva térjen haza megülni kelet-európai parasztnépként ünnepeit. Így tett egyébként Budapestre, Nyíregyházára utazva minden más kelet-európai paraszt testvére is.
A nép tüntetett a romániai falurombolás, a Duna-gate ellen, a Nagy Imre temetésen a rendszer eltemetéséért. A nép nyitotta meg otthonának kapuit az itt rekedt NDK turisták előtt, ahogy a nép reakciója győzte meg Horn Gyulát és Németh Miklóst arról, hogy határnyitó elhatározásuk legitim lesz. Csak a patríciusok legnemesebb képviselői hihetik, hogy a plebs helyett ők vívták ki a („rousseau-i”) nép szabadságát. Ha jól értjük a »nép« ezzel az ajándékba kapott szabadsággal nem tud igazán mit kezdeni. De mi is a szabadság? Nem a választási alternatívák végtelenje, az előre (hivatalból) le nem rögzített alternatívák sora? Vajon melyik az a nép, amelyik tűri, hogy megfosszák a választás lehetőségétől, az alternatívától? Nem arról van szó, hogy az egyenlőség a választás szabadsága, a sokféleség keresésének joga és lehetősége, és nem a primitív egyenlősdi?
Bírálóink szinte mindegyike megtagadta tőlünk a demokrata jelzőt. Amikor mi a piaci verseny által kialakított elosztás korrekcióját a parlamentbe utaltuk és megfosztottuk az igazságos elosztás arányai meghatározásának jogát az értelmiségtől, mindenki antidemokratikusnak tartott bennünket. Pedig mi csak azt kérdezzük, miért pont a »biciklisták« felelőssége, hogy a helyes arányokat elgondolják? Miért nem valamennyien vindikálhatjuk magunknak – az általunk teremtett intézmények keretei között – ezt a jogot?
Ahogy az internet, a városi televíziózás rohamosan terjed, úgy ugrásszerűen megnőnek a közvetlen demokrácia lehetőségei is. A globalizáció, az információs társadalom sokkal demokratikusabb lehet, mint amiről bölcselők valaha is álmodtak. Persze nem olyan fennkölt a karosszékből kötögetés mellett a TV kezelő gombjain keresztül szavazó nagyanyó; a hard rock lemezre figyelő, rágógumis suhancok gombnyomása alakjában a közvetlen demokrácia, mint a démiurgoszi mélységeket felvillantó filozófus szónoklatától, vagy a szociálpolitikus megértő szavaitól szavazni induló nép, mint amit értelmiségiek maguk elé képzelnek. De azért ez még demokrácia. Persze, liberális demokrácia. Ez semmi mást nem jelent, mint a »mucsai« (T. G. M.) – avagy a »kelet-európai parasztnép« (T. G. M.) demokráciáját.” (Antal László-Csillag István-Mihályi Péter: Versenyvilág Arany-keretben. Népszabadság, 2000. október 5.)
Negyedszázada Arany János Toldi estéje elbeszélő költeményének soraival adtunk nyomatékot álláspontunknak. Arany gondolatai Magyar Péternek a választók többsége, a nép által, „populizmussal” kivívott győzelme után sem veszítettek igazságukból. Sőt, még érzékletesebbé teszik a korosztályok egymást erősítő jelenlétét, ugyanakkor a generációs különbséget, azt, hogy nem ugyanazt a fegyvert, nem ugyanazt az eszközt tartja elsődlegesnek a korábbi és a mostani generáció.
„Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.”
A fősodorban
Nem kell hosszan magyarázni, hogy Orbán maffiaállamának tizenhat éve alatt Magyarország szembefordult a fejlett országokhoz való felzárkózás lehetséges irányával, ezzel saját népének a jólétét, szabadságát tette kockára. A tizenhat év tragédiája nem a gazdasági lemaradás, az ebben eminens szerepet játszó, a gyorsabb gazdasági haladást elősegítő uniós pénzek elvesztése, hanem az erkölcsi iránytű elhagyása.
Emiatt következett be az ország polgárainak végletes szembeállítása, egy élősködő hatalmi elit uralkodása, az oligarchák szervezett és tervszerű rablógazdálkodása. Ha a demokratikusnak hitt díszletek között az uralmon lévők szolgálata válik a túlélés zálogává, ha megszűnik a választás lehetősége a versengő alternatívák között, akkor nemcsak a szabadság maga, hanem a túlélés, a talpon maradás lehetősége is elenyészik.
Az a hozzánk képest egy emberöltővel fiatalabb nemzedék, amelyik a Tisza derékhadát alkotja, nem mérlegelte, hogy a „várni és remélni” jobb alternatíva-e az összehangolt, az ország minden települését – Magyar Péter hosszú meneteléseivel – összekapcsoló együttes cselekvésnél, Orbán zsarnokainak minden ponton való megbénításánál. Magyar Péterék viharos tempóban alakítják át az országot, új alapokra helyezik a politikai-közjogi és a gazdasági intézményi berendezkedést.
Haladás
Lehet, hogy fordított sorrendben halad, mint ahogy mi tennénk, ám három hónap alatt az államháztartás hiánya egy fél Bokros csomag mértékével (a GDP 1 százalékával) lett kisebb, pedig a gazdasági reformintézkedések még hátravannak.
Három hónap alatt megszűnt a közmédiumok agymosása. A közpolitika iránti érdeklődés, az országgyűlési vita követése a közönség egyik legnépszerűbb elfoglaltságává vált. Nincs olyan magyar, aki ne értene egyet azzal, hogy a mások rovására történt mértéktelen gazdagodás lehetőségét meg kell szüntetni, az igazságszolgáltatás eszközeivel vissza kell szerezni az elkonfiskált közvagyont, az ebben való közreműködőket meg kell büntetni.
Nem bosszúnak, hanem türelmes, alapos és átfogó országépítésnek kell következnie. Nem a törleszkedés, hanem az érdemek és képességek révén a versenyben elért helyezés lehet a továbbiakban a jólét alapja. Ez a gazdaságpolitika és a politika meghatározó iránya.
„És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
(Arany János: Magányban)
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.