Ha egy együttes trap, rock, drum and bass, alt-pop meg még egy kis rave műfajt is ötvöz a zenéjében, az két dologra tökéletes: egyrészt feltörekvő zenekarként, a nagy számok törvénye alapján azért legalább az egyik műfaj rajongóinak figyelmét előbb-utóbb csak képes lehet így magára vonni. Másrészt remek lehetőség ez a közönségnek, hogy ezzel indítsa a napot a Szigeten – mármint délután öt óra tájt, amikor még rendszerint a kisebb neveknek jut a főszerep.
A Nyrobi Beckett-Messam és Chaya Beckett-Messam testvérpárosból álló ALT BLK ERA formáció a nevével ugyan nem könnyítette meg a közönségnek, hogy könnyen megjegyezhetőek legyenek, de sokat elmond tehetségükről, hogy pár év alatt Nagy-Britannia-szerte mégis rengetegen megismerték őket. Többek között azért is, mert simán bebetonozták magukat a helyi slágerlistákra, másrészt elnyerték a szigetország egyik legfontosabb könnyűzenei elismerését is, a MOBO-díjat. Ezt mellesleg kifejezetten fekete zenészeknek szánják, számos hiphop, R&B, soul, reggae, jazz és gospel előadó található a díjazottak között.
A Nottinghamből származó lánytestvérek maguk is a reggae és a soul műfajokon nevelkedtek, mielőtt rátértek sajátos kísérletező útjukra: amelyre a jelek szerint, ha tippelni kéne, már sokkal inkább hatott a honfitárs Prodigy vagy a The Chemical Brothers zenéje.
Ha esetleg azt gondolnánk, a drum and bass lüktetése nem fér meg a pop-punkos refrénekkel vagy egy klasszikus gitárszóló a hyperpop masszív elektronikus zenei átvezetőivel, akkor elég nagyot tévedünk: a Run Rabbit vagy a My Drummer’s Girlfriend című slágereik a sajátos brit klubélet hangulatát még délután ötkor, tikkasztó napsütésben is képesek hozni. Főleg, hogy a 2020-ban, a járvány kitörésekor megalakult formáció látványosan egyre magabiztosabb a színpadon, amelyre szükségük is van, ez a fajta zene egyszerűen nem lenne képes működni izgalmas karakterek nélkül. Ki is tudják ehhez aknázni merőben ellentétes személyiségüket: a harsány Nyrobi mellett Chaya a visszafogottabb vonalat hozza, amelynek hangsúlyt is adnak többek között jellegzetes fekete-fehér ruháikkal.
Biztosan hozzátett az ALT BLK ERA népszerűségéhez, hogy Charli XCX vagy például a 100 Gecs az utóbbi években elképesztően népszerűvé tette a végletekig határokat feszegető alt-popot, de a brit testvérpár láthatólag valóban tehetsége révén igenis jól tartja magát számos feltörekvő kollégája mellett. Ha nem keverednek el túlságosan a műfajok ötvözésében, előbb-utóbb még a nagyszínpadot is könnyűszerrel belakhatják. A metálosokból, hiphop és drum and bass rajongókból, alter arcokból álló, meglehetősen vegyes képet mutató közönségükön mindenesetre ez nem fog múlni.
Ha már belakott színpadokról van szó: nem sokkal később a Revolut sátor deszkáin Natasha Bedingfield váltotta az együttest, amely olyan hatást keltett a csordultig megtelt helyszínnel, mintha Madonna koncertet szerveznénk egy falunapra. A brit énekesnő neve mellett nem mehetett el az, aki a 2000-es években popzene rajongónak mondta magát – de igazából az sem, akitől a lehető legtávolabb állt a műfaj. Mert például az Unwritten, a These Words vagy a Pocketful of Sunshine című dalokat orrvérzésig játszották a rádiók, zenecsatornák, a nemzetközi slágerlisták élére tolva az énekesnőt.
Bedingfield nem tűnt el az utóbbi években sem igazán, karrierjének nem volt különösebb mélyrepülése és nem volt ciki visszatérési kísérlete sem, de a kezdeti óriási hírnév alaposan megkopott egy ideje. Egészen addig, amíg a TikToknak köszönhetően a z generáció fel nem fedezte magának az Unwrittent és ezzel együtt az énekesnőt is (bár ehhez némiképp hozzátett, hogy az Imádlak utálni című romantikus vígjáték is felhasználta a dalt, amely a filmmel ellentétben óriási népszerűségre tett szert). A figyelem megugrását is jelzi, hogy Natasha Bedingfield 2022-ben még Lewis Capaldi előzenekara volt (aki a Sziget egyik főfellépője idén), 2025-ben viszont már saját turnéra indult – és most meg alig fér el a Sziget második legnagyobb színpadán.
Az énekesnő soha nem volt egyébként egy megkreált, huszadrangú popsztár, erőteljes hangja adta a különlegességét jókedvet sugárzó popdalainak. Ezt jó eséllyel tudja ő maga is, tekintve, hogy a produkció látványos központi eleme Bedingfield hangterjedelme. Fekete háttér, fekete ruhák, semmi extra, csak a kifogástalan előadás, amitől bármelyik régimotoros poprajongó joggal gondolhatja, azért a világ úgy kerek, ha egy Natasha Bedingfield koncertre özönlenek az emberek.
A nap enyhén szólva észrevehetően legnagyobb húzóneve viszont a Twenty One Pilots volt – már csak azért is, mert szerdán számottevően megugrott az egy négyzetméterre jutó az együttes nevével, arcképével díszített pólós rajongók száma az Óbudai-szigeten. Jó előre tudható is volt, az a fajta koncert lesz ez, amely – tapasztalatból beszélve – 170 centiméteres magasság alatt inkább a hátsó sorokból élvezhető (mellesleg a hangosításnak, a színpad kialakításának köszönhetően onnan is kifogástalanul).
Jó pár perccel a koncert kezdése előtt már alaposan megtelt a több tízezres nézőtér, aztán jó pár perccel a show után meg már nem volt a fesztiválnak olyan pontja, ahol ne lett volna egy-egy olyan rajongó, aki még mindig a koncert hatása alatt a show zsenialitását elemezte. Az a helyzet, hogy az együttes két tagja kimeríti a profizmus, meg az elementáris színpadi jelenlét fogalmát. Egy Twenty One Pilots koncert pedig az utolsó ledlámpáig az utóbbira épül: mint egy időzített bomba, a legmegfelelőbb helyre szúrják be a katarzist, a visszafogottabb, melankólikus részt és az utolsó sasszéig előre kitalált koreográfiát. Egy ilyen produkciónál pedig egy Seven Nation Army feldolgozás sem megúszós, egy sokadszorra visszatérő poén sem fárasztó – üresjáratra pedig semmi esély. Biztonsági játék, de semmi kétség, hogy nem az unalmas fajtából. Mondanám, hogy ez egy abszolút fesztivál nagyszínpadra szabott zenei élmény, de a szerda esti koncertnek olyan ereje volt, hogy néha úgy hatott, még a legnagyobb színpad is túlságosan kicsi hozzá.
