Afféle közgenerációsnak számítok a rendezvény eddigi életében, amikor egyetemistaként nyomultunk a Diákszigetre, akkor még csak egy nyári buli volt, a nálunk nagyobbakkal, majd ünnepeltük Woodstockot – nem tudom miért, de a The Birds freakbeat fellépése az egyik kitörölhetetlen emlékem. Aztán felnőttünk a nagy öregek mellett, jött a Pepsi korszak, a világhír, az alapítók kiszállításával a nyugati multi és velük az elsősorban elektronikus cuccokkal érkező világsztárok. A Sziget túlságosan nemzetközivé vált, mire a csúcsra nőtte ki magát, hogy aztán a 2020-as évek válságai következtében idén majdnem megszűnt. De dobta a mentőövet Gerendai Károly és a csapat, akik eddig szervezték, csak összehozták.
Ilyen alkalmakkor derül ki, hogy mi az, amit nagyon könnyen elveszíthettünk volna. Hogy milyen jópofa dolog is a fesztivál-sétálgatás mint műfaj, ahol bele-bele hallgathatunk a zenei produkciókba, hogy aztán a spontán pillanat legyen az, amikor arról döntünk, hogy megyünk vagy maradunk. Persze, lehet a slágerszövegeket ismételni – színpadon kívül és belül is – jelesül, hogy drága a sör – pedig nem is annyira, hiszen ezt a szintet hozza már effektíve bármelyik belvárosi vendéglátóhely. És ha valaki ismeri a helyszín adottságait, a közigazgatási határon kívüli egységeket, akkor még diszkontálhat is (nem, most nem az Aldira gondolok és nem is a K-híd előtt található piros-fehér-zöld színű nemzeti benzinkútra, ahol jól megnyomták az árak kapcsán a cerkát.
Mindazonáltal legyek fiatalos, érdeklődöm, hogy melyik koncertre érdemes odamenni. Tízből tíz fiatal – átlag életkor mondjuk húsz év körül lehet – Twenty One Pilots-t ajánlja, tényleg meg is telt szépen a tér a nagyszínpad előtt.
Eufória megvan, a columbus-i duó nyomja az indie pop-ot, jómagam ennek a néhány generációval előtti rockosabb változatát kedveltem, igaz, egy Nada Surf koncertért néhány éve még Grazba is elutaztam. Igyekszem beszélgetni minél több emberrel, lényeg, hogy mindenki a világ csodájának tartja Tyler Joseph-t és Josh Dun-t. Bárcsak én ki tudnám magam annyira gyúrni, mint a dobok mögött ülő Dun.

Az idei rendezvény egyik különlegessége, hogy a magyarok is kaptak egy nagyszínpadot, milyen szerencse, épp a Kispál és a Borz nyomja a Budapest Park Stage-en. Itt találkozom egy kvartettel, akik furcsa szláv nyelven beszélnek. Megkérdezem tőlük, hogy tippelhetek-e? Szlovén – mondom, mire ők elismerésük jeléül bevesznek a baráti csevelybe, hiszen, ahogy mondják, az olasz határnál laknak és kőkemény tájszólással beszélik a szlovént. Megtudom tőlük, hogy három éve járnak a Szigetre, mert amikor az egyiküket dobta a barátnője, éppen akkor járt le az Early Bird akció és vigasztalásnak szánták a dolgot. Aztán meg minden évben jöttek és elképzelhetetlen az életük a Sziget nélkül. Megkérdezem, hogy mi kellene történjen ahhoz, hogy ne jöjjenek vissza Budapestre. „Ha fellépne Thmpson. Az bojkottal járna”. Szerencsére a magyarok konkrétan nem tudják ki ő.




















Eddig sátoroztak, de mivel tavaly szerintük a tisztálkodási lehetőségek nem voltak túl európaiak, így most már a belvárosban béreltek szobát. Az árakkal kapcsolatosan ők sem túl boldogok, „a sör oké, a többi drága”. A legtöbb külföldi szerintük holland – valóban, korábban vérig sértettem egy csoportot, amikor azt tippeltem, hogy dánul beszélnek. Amit furcsállnak, hogy a magyarok – akik szerintük idén arányaiban sokkal többen vannak – napijeggyel jönnek, a heti bérletese zöme külföldi. Amikor a jegyárakkal magyarázom, nem igazán értik, mert Szlovéniában a zenei fesztiválokon a helyi lakosok hetven százalék kedvezményt kapnak.
– Nálunk erre még várni kell – búcsúzom, és kezdek kicsoszogni a K-hídon, mint ahogy Kispálék tették a koncertjük végén. „Sika, kasza, léc.”

