Királyhoz méltón fogadta Kongó népe a csokornyakkendős világsztárt: házilag eszkábált trónuson emelték a magasba törzsi díszt viselő félmeztelen férfiak. Louis Armstrong (1901–71) zsebkendővel integetett az éljenző tömegnek. A volt közép-afrikai gyarmat éppen csak kikiáltotta függetlenségét Kongói Köztársaság néven, fővárosa, Léopoldville (a mai Kinshasa) még II. Lipót belga király kétes dicsőségét hirdette 1960-ban.
Satchmo, a legendás trombitás „a dzsessz nagyköveteként” érkezett. Egy másik afroamerikai ikon, Adam Clayton Powell tiszteletes, kongresszusi képviselő javasolta, hogy a külügyminisztérium szervezzen külföldi hangversenykörutakat – a koreai háború után jól jönne a pozitív országimázs.
Egy washingtoni diplomatának tulajdonítják a mondást: a koncertek árából lehetne gyártani tankot, de egy tank nem szerez annyi barátot Amerikának, amennyit Dizzy Gillespie.
Az Egyesült Államokat 1956-tól a műfaj legnagyobb művészei népszerűsítették, köztük Benny Goodman, Dave Brubeck, Quincy Jones. Sikert arattak Argentínától Iránig, Jugoszláviától Srí Lankáig, Libanontól az NDK-ig. Thaiföldön a sztárok közé beszállt szaxofonozni az ifjú IX. Ráma király, a dixieland rajongója. A dzsesszdiplomácia Amerika szebbik arcát mutatta a világnak.
Ezen felbuzdulva Louis Armstrongot turnéra akarták küldeni a hruscsovi Szovjetunióba. Szenzáció lett volna, de ő egy hazai, Arkansas állambeli rasszista botrány miatt tiltakozásul nemet mondott. Little Rock egyik középiskolájánál ugyanis a Nemzeti Gárda feltartóztatta a tanévkezdésre igyekvő, a fehérek közé törvényesen beiratkozó fekete diákokat (1957). Satchmo kifakadt: „Ahogyan a népemmel bánnak Délen, a kormány elmehet a pokolba.”
Pár év elteltével azután, egy üdítőital-multi meggyőző szponzori érveinek segítségével, rábeszélték az afrikai útra. A mosolyoffenzívát meghekkelte a CIA, újabb levéltári kutatások szerint a hírszerzők próbáltak beszivárogni a gyarmati sorból felszabaduló államokba – erről persze Armstrong nem tehetett, nem is tudott. Ő csak fújta a hangszerét, az All Star Band diadalmasan muzsikált a kontinensen Nigériától Egyiptomig.
Léopoldville kockázatos helyszínnek ígérkezett. Röviddel azelőtt hajtotta végre (első) katonai hatalomátvételét Mobutu ezredes, mindennapos volt az utcai zavargás, lövöldözés, erőszak; polgárháborúba tántorgott az ország. A folytatás, a kongói válságként elhíresült vérontás azóta már történelem: Lumumba miniszterelnök meggyilkolása, százezer halott, a második puccs, zsarnokság, kínzókamrák, kleptokrácia, kis Versailles a dzsungelben.
De aznap, 1960. október 28-án a forrongó Kongó is barátságos, békés arcát mutatta a vendégnek.
Tűzszünetet hirdettek az ellenségek, elnémultak a fegyverek, mindenki a nagy Louis Armstrongot akarta hallani. Az egykori New Orleans-i utcagyereknek 175 ezren tapsoltak a felejthetetlen népünnepély végén.
Trombitája megbékítette az embereket; friends shaking hands… what a wonderful world… Afrikai „uralkodása” pünkösdi királyság volt, de Satchmo örökre király.