Idehaza az emberek töredéke könyvolvasó. Egy évtizednél régebben megjelent olvasásszociológiai cikkre emlékszem, amelyben a szerzők 80-100 ezerre becsülték a rendszeresen olvasó magyarok számát. Az már nem rémlik, hogy ez a nagyságrend azokra vonatkozott, akik színvonalas irodalmat olvasnak, vagy mindenkire, aki könyvet olvas. Ez sem mindegy.
Akárhogyan is állt a korábbi helyzet, tartok tőle, hogy a rendszeresen olvasók táborán belül egyre bővül azok száma, aki már nem foglalkoznak – fogalmazzak így – minőségi kérdésekkel. Erről győznek meg a könyvesbolti élményeim is. Sokszor csóválom a fejem, amikor meghökkentően gyatra, mégis eladásra kínált könyvek áradatát látom a boltokban. Jelenlétük mutatja, hogy ezeknek is megvannak a vásárlói.
Közvetlenül a rendszerváltás után jelentek meg idehaza újból Márai Sándor művei, amelyek korábban elérhetetlenek voltak a hazai boltokban. Most nem akarok kitérni arra, hogy a hazai irodalmi köztudatból évtizedekre kiesett életmű befogadása mennyire és milyen sikeresen történt meg vagy maradt el. Erről sok tanulmány, esszé és cikk született. Egészen másfajta élményemet szeretném megosztani.
Amikor Márai teljes írói hagyatéka megérkezett a 2000-es évek elején a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a kutatók szembesültek a ténnyel, hogy az író kéziratai között fellelhető naplójának terjedelme megközelítőleg a tizenöt-hússzorosa annak, amit abból korábban közreadott a szerző. Óriási munka vette kezdetét.
Összesen tizennyolc kötetben jelent meg a naplófolyam (komoly jegyzetapparátussal), amit magyaráz, hogy Márai 1943-tól 1989-ben bekövetkezett halálig megszakítás nélkül folytatta ezt a munkáját.
Utolsó bejegyzése ez volt: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Nagyjából nyolcezer oldalas lett a Márai-féle naplószöveg, ami évekre olvasnivalót, kutatási témát és területet, mellette a szó átvitt értelmében menedéket, szigetet jelentett néhány embernek (ezreknek, százaknak?), aki közé odaszámolom magam.
Ismerőseim közül többen kérdezték az elmúlt másfél évtizedben, honnan is kellene elkezdeni a naplók olvasását. Eltöprengtem, de képtelen voltam mást válaszolni, mint hogy az elején, és sorrendben elhaladni az utolsóig, az 1982-1989-esig.
Nem akartam lehetetlent kérni, mégis ezt tettem. Hogyan volna elvárható bárkitől, hogy tizennyolc kötetet elolvasson? Ehhez a szövegterjedelemhez mérten a Háború és béke, a Tulajdonságok nélküli ember, valamint a József és testvérei eltörpül. Ha tiszteletlenül akarnék fogalmazni, akkor ezek kisregényeknek tűnnek. Szándékommal ellentétben nem segítettem a hozzám fordulóknak.
Közben rájöttem, hogy Márai naplóinak olvasása bárhol elkezdhető, bárhol megszakítható és bárhol folytatható.
Gondolkodása, szemlélete, szövegvilága, stílusa, humora, neheztelései, kritikái, megjegyzései, önreflexiói, korát értékelő mondatai a napló bármelyik részéből ráköszönnek olvasójára. Ebben az esetben is igaz, hogy a cseppben ott található a tenger.
Nem szívesen írom le, de ebben az értelemben mintha posztmodern mű lenne Márai naplója. Linearitása, folyamatszerűsége ellenére a szöveg olvasása módot ad arra, hogy ne a lejegyzés időrendjében haladjunk. Még akkor sem, ha meggyőződésem: a legjobb módszer mégis ez. Ma már belátom, sokkal jobb, ha bárki, aki érdeklődik a hagyatékból előkerült mű iránt, legalább részleteket megismer abból, ahelyett, hogy megrettenve az óriási terjedelemtől úgy döntsön, hogy hozzá sem lát a naplók olvasásához.
Mindez arról jutott eszembe, hogy nemrégiben beszélgettem egy régen látott ismerősömmel. Annak idején ő is faggatott, és nem mulasztotta el megkérdezni, hogyan olvasson Márai-naplókat. Éppen ez került újból szóba, majd csöndesen megjegyezte, hogy elolvasta mind a tizennyolc kötetet. Döbbenten hallgattam. Nyeltem egy nagyot. Olyan szép és valószínűtlen volt a kijelentés, hogy nem akartam elhinni. Ezt komolyan mondod? – kérdeztem hitetlenkedve. Majd megismételte előbbi mondatát, azzal a természetességgel a hangjában, amiből kihallani véltem, hogy nem érti, miért kell ezen annyira csodálkozni.
Egy hétköznap szembejött velem a csoda. A csoda: az olvasó ember. Pontosabban, az ennyit és így olvasó ember.
Aki dolgozik, feleségével közösen neveli két lányát. Mellette dolgozik, tévét nem néz, világhálón naponta legfeljebb húsz percet időzik, nem veti fel a pénz, kínlódik mindazzal, amivel emberként a mindennapokban szoktunk. És olvas. De még hogy! És mennyit!
Tényleg vannak még csodák. Jó tudni.