Igazságot a vágótoknak! Mindent Viza!

Minden magyar fogadjon örökbe egy kecsegét! - ez jár az eszemben, ahogy odakint az égből ropog a Tisza olcsósított tűzijátéka, a földről dübörög az állami techno, a népünnepély, én meg itt ülök a nappaliban egy halom forgácson, klottgatyában, és éppen kecsegét faragok egy uszadékfából.

Mint éppen a fűrészpor az anyós sublótját, belep valami félhomályból élő, lomha mélabú.

Részint nemsokára hazaér a barátnőm, és várhatóan irgalmatlan patáliát rendez a minden erőfeszítésem ellenére okvetlenül a nappaliban maradó néhány forgácson. Előre látom magam. Sztoikusan tűrni fogom.

Furcsa, időtlen társas magányt érzek. Pár évezreddel ezelőtt egy cro-magnoni kollégám ücsöröghetett ugyanígy, egyedül a barlang mélyén, a zsírfáklyák hunyorgó fényében a barlang falára az éppen kidöglőfélben lévő sztyeppei bölényeket skiccelgetve fel. (És nyilván őt is letolta az asszony, hogy egy haszontalan tróger, és megint összekent mindent okkerral.)

A tudomány persze mást tart a barlangrajzokról – valami mélyen intézményesült közösségi ritualitás része volt vagy mi a szösz –, de én mégis tudni vélem, hogy valójában mi motiválta a cro-magnoniakat.

A nosztalgia.

Gyanús, hogy amíg dögivel flangált a mamut, addig a cro-magnoniaknak eszük ágában sem volt mamutokkal telepingálni a barlangi előszobát, inkább mentek, vadásztak, zabáltak, és fütyültek rá, hogy bekerüljenek az alapfokú művészettörténeti oktatásba.

A művészeti késztetésük jobbára a jégkor vége felé erősödött fel, amikor a mamutok, gyapjas orrszarvúak már eltűntek, maradtak a jóval diétásabb vadlovak, rénszarvasok, de már azok is alaposan megfogyatkozva. Tudományos nyelven a jégkorszakvégi megafauna populációs dinamikája lecsökkent, kevésbé tudományosan az idő melegedésével tempósan döglöttek.

A pattintott kollégák alighanem érezték, hogy valami baromira nincs rendben, de nem nagyon tudtak mit tenni, azonkívül, hogy megfestették maguk köré őseik őstulokban-bölényben bővelkedő, idealizált világát. Más szóval kicsit olyan volt nekik az altamirai bölény, mint Orbánnak a Fásy Mulató és a Dankó rádió. Meg most nekem a fából faragott kecsege.

Igen, odakint az ünneplő, technóra verető jónépnek alighanem gőze sincs, hogy közben olyan elképesztő változások indultak be az országban, ami az akkori magyarság 70 százalékát kipusztító mongol támadás hatásaival vetekszik hosszú távon.

Ezen a nyáron gyakorlatilag eltűnt a második legnagyobb tavunk, a Velencei-tó, ahogy ezt írom, éppen 18 centit mutat az agárdi vízmérce (az eddig ismert rekordalacsony vízállás is 53 centi volt), megsemmisült a ritka lápi póc egyik fő élőhelye, a Kolon-tó, a kontinens egyik legnagyobb tőzeglápja, eltűntek folyók, eltűnt a Tarna, a Zagyvából egy békanyálas vizes csík lett a pusztában, az Ipolyból vizesárok, patakok százai, közöttük a kiemelkedő halritkaságokat rejtő pilisi, börzsönyi patakok sora száradt ki, a Morgó-patak, ahol egykor először láttam petényi márnát, a Kemence, ahol rajokban úsztak a fürge csellék és láttam kétkilós vadpisztrángot hűsölni, a Bükkösben éppen csak csillan a víz, ahol régen a ritka kövi csíkok napoztak a patak mélyén, vagy az apátkúti patakban, ahol télen sebes pisztrángok nászát néztem.

Víz híján irgalmatlan gyorsasággal tűnnek el a kétéltűek, nem is olyan régen még vigyázva kellett mennie az embernek az Alföldön este, hogy ne lépjen békára, most már a hagyományos tavaszi, út menti békamentő akciók egy része is leállt, mivel nincs már kit megmenteni.

Szóval odakint dübörög a népünnep, ami már az új politikai világ ünnepe is. Aztán nemsokára jönnek az őszi esők, majd a hűvös évszak – régi nevén: tél –, a nép pedig villámgyorsan elfelejti az aszályt. Legfeljebb a Velencei-tó mellett élőket fogja emlékeztetni naponta a tó elszikesedett medre, hogy ez már valami más.

De minden egyes száraz évszakkal – régi nevén: nyár – az ország egyre beljebb megy egy új, szigorúbb világba, amiről gőzünk sincs, leszámítva azt, hogy idővel szinte minden megkérdőjeleződik abból, amiben eddig éltünk, hogy bánunk a vízzel, mit eszünk, mit iszunk, mivel közlekedünk, miből építkezünk, pláne hova meg minek.

Na szóval itt ülök klottgatyában és fából faragok kecsegét.

Faragtam már simatokot és vágótokot is. Szomorkásan néznek rám a falról. A falon túl bő száz méterre folyik – pontosabban újabban már csak csörgedezik – a Duna, ahol kecsegéből még úgy-ahogy akad valamennyi, a két tok pedig időnként mutatóba előkerül. (Ilyenkor riadólánc, az RTL kimegy a helyszínre, a WWF külön közleményt ad ki, illetve rendkívüli tudományos szimpóziumot tartanak a Magyar Haltani Társaságnál.)

Jó lenne óriásvizát is faragni: az 500 kiló fölé növő, hatalmas hal egykor pont itt, a pesti rakpart helyén és fölötte, a Duna-part sziklás mederfenekén ívott tavaszonként, egészen a Szigetközig, de a viza faragása hatalmas uszadékfát, komoly logisztikát (és a barátnőmnek még komolyabb pszichés felkészítést) igényel. Másfelől a viza már a magyar vizek mamutja, 1987-ben fogták egy búcsúpéldányát Bajánál, hogy azóta senki se lásson ilyet, leszámítva a Mezőgazdasági Múzeum látogatót, ahol azóta a csóri óriáshal kitömve, üvegszemekkel mered a porcicás örökkévalóságba.

Míg egykor a mai Pestnél ívó vizáktól szinte megáradt a Duna, feljegyzések szerint az óriáshal már az 1570-es évektől kezdett megritkulni a tempós halászat nyomán. Míg régen számolatlanul fogták, addig mára már csak évente pár tucat került halászkézre. Ahogy a természeti környezet elpusztítása is évszázadokat vett igénybe, úgy a tokfélék haldoklása is elhúzódó volt. A vizákat, tokokat hajtotta fel a folyóba a makacs életösztön, dacára, hogy közben az ember nekiesett a folyónak. Jött a folyamszabályozás, a folyópartok beépítése, ívóhelyek elpusztítása, megjelentek a folyón a gőzhajók, majd a robbanómotorok, egyre erősebb lett a szennyezés, iparvidékek települtek a folyóra, és a halászat is nyakló, korlátozás nélkül ment.

Az óriáshalak makacsul jöttek-jöttek, úsztak fel a Fekete-tengerről ide ívni, ám egyre kevesebben. Vizából a XIX. században már évente jó, ha egy-két példány előkerült (majd végezte a halpiacon), majd a XX. századra évtizedenként egy jószág bukkant elő, ahogy más tokok is kuriózumok lettek. Végül a román–szerb határon megépültek a vaskapui vízi erőművek, méghozzá hallépcső nélkül, így a bölcs vízienergetikus szakmérnököknek sikerült szakszerűen és hermetikusan elzárni a tenger felől érkező óriáshalak útját.

Bár most, cirka hatvan évvel később az ottani hatóságoknak is felötlött, hogy talán nem lett volna akkora népgazdasági beruházás egy hallépcsőt is tervezni a gáthoz, pláne, miután az al-dunai halászat is lehanyatlóban van, elvégre ívóhely nélkül a Duna-deltában is jóval kevesebb a hal, azonban erősen kérdéses, hogy ha megnyílik a Vaskapu a halak előtt, úgy lesz-e már hová jönniük. Időközben a folyamszabályozások, az aszály és a folyóparti beépítések nálunk is kitermelték a hatásukat: az egykori, legendás magyar halállomány jó, ha egy ezreléke (!) úszik ma a magyar folyókban, így erősen kérdéses, hogy az óriáshalak találnak-e egyáltalán táplálékot a beszűkülő, kihaló folyómedrekben.

Szóval folyóra-halra igazán nem kell vigyázni, elvégre micsodás bolondság lenne védetté nyilvánítani a halat?! Olyasféle oktalanság, mint mondjuk a kártevő hörcsög védetté nyilvánítása. A mezei hörcsögöt azóta védetté nyilvánították, a gyerekkoromban a határban még milliószámra pusztított kis dühös pofazsák ma Európa-szerte kihalófélben van.

Technóra veretés közben nem tűnik fel, de mi is.

A Kárpát-medence kiszárítása 200 év alatt tökéletesen sikerült. Csak a folyók elvékonyodásával, az elsivatagosodással együtt a magyarság fennmaradása lett a tét. A bajt pedig már korán, századokkal ezelőtt jelezték a tokhalak saját pusztulásukkal, akik most a falról néznek rám, kérdő faragott tekintettel, hogy ugyan miért gondoltad azt, te oktondi kis ember, hogy büntetlenül elpusztíthatod magad körül az életet?

Jut eszembe, anno a cro-magnoni legalább nem tehetett a jégkorszak elmúlásáról, a tudomány mai állása szerint a mamutok sem a túlvadászat miatt döglöttek ki. Nagyon úgy fest, hogy a primitív ősember nem is volt annyira primitív, nagyon is harmonikusan élt a környezetével, mai szóhasználattal fenntartható vadászatot folytatott.

Az ország kiszárítását ellenben szinte kizárólag az emberek követték el, méghozzá súlyos illúzió, tévedés ábrándját kergetve. Ami némileg megnyugtató, hogy míg a természet rendje nem felülírható, az emberi hülyeség szerencsére igen. Vagy felülírja az élet, ami körbefolyja az emberi butaság betonfalát, végül lyukat fúr rajta.

Mint a cro-magnoni kollégáknak, nekem is medál lóg a nyakamban, egy hódfog. A Tisza-parton találtam. A hódot a folyamszabályzások melléktermékeként irtották ki innen, a XIX. században lőtték az utolsót a Dunán.

Majd a 90-es évektől magától, természetesen kezdett ide visszatelepülni (nem, a közhiedelemmel ellentétben a későbbi imázsakciós telepítések akkor indultak be, amikor már régen jelen volt a hód a régióban), hogy mára szinte minden vízfolyásnál jelen legyen. Természetesen vadász-horgászkörökben azóta is megy a hiszti, hogy jaj, micsodás kártevő, megrágja a fát, agyonlőni mindet.

Ja. Csak éppen a hódok kicsivel előbb itt voltak, mint a vadásztársaságok és a horgászegyesületek zöme, és kicsit többet is tesznek a természetért. Például most az aszályban nem egy kiszáradó patakon a hódvárak mögött kialakult mélyebb medencék védték meg a maradék élővilágot.

A hódfog üzenete: ahol az emberi butaság elfárad, ott az élet erőre kap.

Szóval momentán itt ülök, nem ünnepelek, inkább kecsegét faragok. Aztán meglátjuk, hogy mementó lesz-e belőle vagy bőségvarázs.