Az irodalomértők nagy, internacionális közösségében már régen teljes egyetértés jött létre abban, hogy Nádas Péter korunk egyik legnagyobb írója, akinek művészi hatóköre jóval túlnőtt a magyar literatúra tartományain. Tagja tehát annak az elit klubnak, melybe a fényesebbnél fényesebb elismerések, még a Nobel-díj sem jelenthetnek garantált belépőt. Ide ugyanis csak az juthat, akit a laikus és hivatásos olvasók széles körének szigorú ítélete erre feljogosít.
Ennek feltétele persze a hozzáférhetőség. Nos, Nádas Péter műveit eddig több tucatnyi idegen nyelvre fordították le.
Közülük az Emlékiratok könyve angol változata alapján nem kisebb híresség, mint Susan Sontag mérte a magyar írót Marcel Prousthoz és Thomas Mannhoz.
Vagy idézhetnénk a Nobel-díjas német író, Herta Müller laudációját, a francia és az angol kritika megannyi elismerését.
„A magyar irodalomban én a polgári változat vagyok. Nem tudom reprezentálni a nemzetet. Egy polgár módjára el tudom mondani, mire és hogyan emlékszem, mit miért gondolok, mely gondolatom honnan származik” – mondta egy interjúban (beszélgetőtársak: Darabos Enikő és Bagi Zsolt) a Világló részletek (2017) című monumentális memoárja megjelenésekor.
„Hordaállatok vagyunk” – Utolsó interjúnk Nádas PéterrelE citoyen-öntudat fokozatos és következetes eszmélkedés szülötte. Közvetlen családja ugyanis Nádas számára egyértelműen a kommunista értékrend, mentalitás példáit közvetítette. Szülei már az illegális mozgalomban is részt vettek, 1945 után magas tisztségeket töltöttek be. Tragikusan korai haláluk után a nevelőszülei, nagynénje, Nádas Magda és nagybátyja, Aranyossi Pál szintén a magyar és a nemzetközi kommunista szerveződések – rengeteg kockázatot vállaló – elkötelezettjei voltak. A fiatal Nádas részben a hatás/ellenhatás, tézis/antitézis mechanizmusának jegyében határozottan szembeszállt ezzel a családi hagyománnyal, és íróvá – autonóm értelmiségivé – formálódva a Kádár-rendszer kulturális politikájának egyre élesebb kritikusa lett.
A létező szocializmus valamennyi változatának elutasítása közben is mindvégig megőrizte azonban a baloldaliság következetes antifasizmusát. A szélsőjobb figuráival szembeni ellenszenvét pregnánsan jelzi például a Gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye Becsület és kötelesség című memoárjáról írott éles kritikája.
Roppant műveltségét jórészt autodidakta módon szerezte, az írói mesterség technikáit, normáit is – vallomása szerint gyötrelmes kudarcokon át vezető – magános kísérletezései során sajátította el.
Küzdelmes és folyamatos önképzés révén válhatott tehát a magyar irodalom egyik legnagyobb, legtudatosabb stilisztájává, a mondatok, bekezdések, fejezetek ritmikájának legavatottabb szakértőjévé, a struktúraépítés mesterévé.
Monumentális alkotásainak (Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek, Világló részletek) sikere, egyáltalán élményszerű befogadhatósága első közelítésben épp a jól átgondolt, világos elvek nyomán kibontakozó szerkezetben rejlik.
Esterházy Péter már régen fölfigyelt arra, hogy „Nádasnak erős köze van a rendhez (…), minden közmegszólalása szinte erről szól, variációk egy témára, a rend és a káosz viszonyáról. Hogy ez idő szerint milyen közel is vagyunk különb-különb szinteken a káoszhoz. És hogy ez nem elvont és általános és bölcseleti probléma, hanem személyes, napi konkrét. Ha megcsinálod, megvan, ha nem csinálod meg, nincs meg.” Nádas számára az alkotás is céltudatos rendteremtés, ennek a legmagasabb nívójú formája. Világunkról, korunk emberének alapvető késztetéseiről, a civilizációs fékekről nem voltak illúziói, meggyőződése szerint a pusztító káosz fenyegetése nagyon is valóságos perspektívánk. Ennek tudatában vallotta: az író egyedüli lehetősége, hogy a maga mesterségének eszközeivel létrehozza a művét, mely egyszersmind a rendezettség igényét is szükségképp magában rejti.
Meghalt Nádas PéterMonográfusa, Balassa Péter szerint Nádas „formátumában, nagyságrendjében van valami hallgatást parancsoló s ezáltal persze kihívó is”. A posztmodern játékosság, a mindent átható irónia korában ez az epikum folyvást és elszántan szembemegy az uralkodó divatáramokkal. A felületes szemlélő számára ez a tendencia akár anakronisztikusnak tűnhetne, ha komolyságában nem rejlene ott – Balassa méltán utal erre – ennek megkérdőjelezése, azaz színe mellett a fonákja is. Ez a regényvilág épp kivételes összetettsége, többszólamúsága révén lehet kivételesen modern. Esterházy tehát okkal hangsúlyozza: „Nádas klasszikusan modern szerző, régimódi modern”.
1993-ban Nádas, miként ezt a Saját halál című esszéjében megírta, súlyos szívinfarktust kapott, mintegy három percre a klinikai halál állapotába került. A rettenetes emberi próbatétel azonban művészi szempontból roppant adománynak számított, hiszen utólag részletesen megírhatta az életből való távozás mozzanatait.
Barátjának, a már halálosan beteg Esterházy Péternek azonban tapintatból nem mondhatta el, amit a hír hallatán – személyes élményei nyomán – gondolt: „ide figyelj, tudatod megvéd, meg fogsz születni, amikor meghalsz, ami bődületesen érdekfeszítő lesz. A születés tudatában halni meg. Ami egyben azt jelenti, hogy a teljes tudattartalmad tudatában és öntudatlanul.
Nincsen hozzá nyelvünk, semmiféle, amivel a születés egyszerűségét és eufóriáját meg lehet nevezni a halál pillanatában.
Hiszen most történik először és utoljára” (Halott barátaim, 2025).
A magyar kritikai nyilvánosság Nádast az Egy családregény vége című regényének megjelenése (1977) óta kezdte fontos íróként jegyezni, s az évek során elismertsége, presztízse fokozatosan növekedett. De régebbi és újabb műveinek visszhangjában sosem vált uralkodó szólammá vagy csak mellékszállá a kultikus révület, a bírálatot eleve elutasító rajongás. Kálmán C. György például még a családregényről is metszően ironikus stílusban értekezett („csalárd regénynek” titulálva a művet), Radnóti Sándor pedig kifejezetten unalmasnak találta a Világló részletek némely epizódját. Balassa Péter már említett monográfiája is tartalmaz igencsak kritikus fordulatokat.
Mindez azt jelzi, hogy a Nádas-mű sosem vált afféle megkövült, életidegen emlékművé, hanem párbeszédre, vitára késztető eleven művészi organizmus lett. S mi egyebet kívánhatnánk most, mint hogy ilyen is maradjon. Mert alighanem ezt hívhatjuk valódi halhatatlanságnak.
