Amikor Donald Trump kóstolgatni kezdte Kanadát a vámokkal, és a kanadai identitás kétségbevonásával, tanulságos volt a helyszínen látni, hogy szaporodtak meg a nemzeti zászlók a házak előtt, a lakások erkélyén. Az emberiség kultúrájának „ezersziget-öntete”, e különleges szimbiózis polgárainak reakciói beszédesek voltak. Könyvekből vagy az internetről esélytelen dekódolni azt a tipikus kanadai karaktert, akinek gondolkodását multikulturalitása határozza meg, ami a figyelmes látogató előtt idővel evidenssé válik. Mert sok mindenben különbözik az itthoni gyakorlattól. Egy tanulságos augusztusi kanadai szemeszter feljegyzései következnek.
Miért veti vigyázó tekintetét a világ sok országának népe manapság Kanadára? Mark Carney miniszterelnök híressé vált davosi beszédére, amelyben tűpontos látleletet adott egy világrend felbomlásáról, és a lehetséges reakciókról, mindenki felkapta a fejét. Nem egy önjelölt guru gondolatai voltak ezek, hanem saját szavaival definiálva egy középhatalom (nem mellesleg a világ második legnagyobb országa) vezetőjéé. A kommunista rendszerek megdönthetetlenségének illúziójával állította párhuzamba a kialakult helyzetet, szemléltető példának Václav Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjéből a zöldségest idézte, aki hallgatólagos tétlenségével (a világ proletárjait egy a kirakatába minden reggel kirakott tábla feliratával egyesülésre biztatva) sokáig közreműködött annak fennmaradásában.
Carney Davosban a tipikus kanadai gondolkodás mintapéldájaként a dogmák és sablonok helyett egy kemény valóság kezdetéről beszélt, egy addigi elfogadott kellemes fikció végéről, következtetése pedig mára próféciává vált: „Barátaim, itt az ideje, hogy a vállalatok és az országok levegyék a tábláikat”.
Egy nappal azután, hogy Trump átkeresztelte az Ontario-tavat, már kész volt az Ontario stays Ontario videóklip, a szemközti Rochester amerikai lakói pedig hivatalos nyilatkozatot tettek közzé, hogy ők generációk óta együtt dolgoznak és élnek a kanadaiakkal, a tisztelet kölcsönös, elveik, érdekeik és értékeik megegyeznek, ezért nekik a tó továbbra is Ontario marad.
Kanada mellé álltak, ahol nem a mindig és mindenáron való a profitnövelés a legfőbb cél. Akik nem telhetetlenek és nem is tehetetlenek, dolgoznak azért, hogy a szolidaritás, a szuverenitás, az államok területi integritása ne kerüljön a történelemkönyvek lábjegyzeteibe. Carney egy új rend felépítését hirdette meg, ahol a nagyhatalmak hozzájárulása nélkül is van élet. Csak megjegyzem, hogy ők látják el árammal az USA keleti partjának metropoliszait. Miért lenne érdemes Trumpnak ellátogatnia az ottawai kanadai történelem múzeumba? Hogy hallja Charles de Gaulle francia elnök 1967. július 24-én elharsogott híres „Vive le Québec libré!”-jét, aminek hatása máig látható még az utcai közlekedési táblákon is, a Franciaországban is elfogadott STOP feliratot például ebben a tartományban tilos kiírni, aki arra jár, az ARRÊT szót hamar megtanulja.
Európába azonban olyan hírek érkeznek hangsúlyosan Kanadáról, nyilván, mert dominánsan amerikaiak a források, hogy Québec a kiválásról szavazott nemrég, most ezzel épp Alberta próbálkozik (utóbbira az olaja miatt fáj Trump foga, akinek a rögeszméje, hogy Kanadát az Egyesült Államokhoz csatolja, csak kérni kell. A múzeum jól illusztrálja egyébként a történelemtudomány „relativitását” is, mert van egy európaiak előtti történelme az országnak, megírták azt az angolok és a franciák is győztesként Hegel szellemes megállapítását követve, aki szerint annak a ténynek annyi, amelyik a prekoncepciónak ellentmond. És van persze egy modern kori történelmük is, amelyben a veszedelmes agresszor szerepét az USA-ra osztják.
Belmondo híres monológja a Godard-féle Kifulladásig elején Kanadára illik igazán. A folyó, tó és tenger itthon tanult definícióit nyugodtan elfelejthetjük, de még az sem lesz egyértelmű a Szent Lőrinc-folyón végig hajózva, hogy mi tekinthető szigetnek. A két óceán közt elterülő kontinensnyi ország zászlóján erre utal a két piros sáv, ami a közrefogja a nemzet szimbólumát a fehér alapon vörös juharlevelet. Nagyvárosai hol Párizs, hol New York, hol meg London belvárosának hangulatát idézik (az „eredeti” helyszíneket a filmesek is szívesen használják), a franciák és a britek azt hozták ide, amiben jók, teremtettek is egy praktikusan szervezett, ízléses multikulturális „salátástálat” fegyverek és agresszivitás nélkül. A közbiztonság fokmérője itt a kerítés hiánya, de a török és a közel-keleti étkezdékben a fogások mellé oda van írva, hogy halal, vagyis a muszlim előírások szerint készült étel, és nyugodtan fogyaszthatja mindenki. Szeretnek itt élni, és megosztják mindenkivel, de nem a merkeli Willkommenskultur szerint, az említett múzeumban olvasható a bevándorolni kívánók pontozási szisztémája, ami azzal kezdődik, hogy beszéli-e a nyelvet az érkező, van-e diplomája, ami itt hasznosítható, és dolgozni jön-e, hogy el tudja tartani a családját. Praktikus nép a kanadai. Nem véletlen, hogy Torontó jelképe épp a szökőkút szélén hátra forduló kutya lett, aki nem tart a többiekkel.
A mezőgazdaságuk egyébként épp egy aranykor felé halad egy Ile de Orleans „almaszigetén” élő gazda szerint, mert náluk a klímaváltozás pozitív hatású lesz, új növényi kultúrákkal foglalkozhatnak a több napsütésnek köszönhetően, az öntözés meg nekik nem sok problémát okoz. A legfontosabb kérdés náluk mindig az: mi jó a kanadaiaknak? Amelyik nagyvárosban az amerikanizált autócentrikusság dívik, ott a tömegközlekedés meglepő módon csak alap üzemmódban működik. Vagy úgy se. A montreáli F1-es pályára viszont bárki behajthat saját kocsiján a belépő kifizetése után, ha nincs verseny, mert a „te pénzedből építettük, legyen benne örömed” elvet vallják. Az olimpiai stadionba is egy jelképes összegért bemehet kocogni vagy tollasozni bárki. Elsőként állnak a kiszolgáltatottak és védtelenek mellé – hogy mit jelent a küzdőszellem a számukra, annak érzékeléséhez elég egy délelőttöt a torontói Hockey Hall of Fame-ben eltölteni - de senkinek nincs ingyen wifi. Marihuánát árulnak, de más emberek másságán nem rágódnak, az elengedés mantrája egyszerű: Fogadd el. Magánügy. Kanada polgárai nem felejtették el, hogy néha azért fordult rosszra a sorsuk, mert kényelmesebbnek vagy biztonságosabbnak tűnt hallgatni.
A kulturális sokféleség népe ezért soha nem a belenyugvást és elfogadást választja, a miniszterelnök csak egy közülük, mikor pragmatikus megoldásokat javasolt válaszul fontos kérdésekre.
Kanada szimbóluma nyugodtan lehetne a gasztronómia Szent Grálja, a nevezetes mártás, amit állítólag a Waldorf-Astoria Hotel tulajdonosa által a Szent Lőrinc-folyó öblében egy szigetre építtetett Boldt-kastély séfje talált ki, mikor hozott anyagból kellett dolgoznia. A Thousends Islands Dresser fogalommá vált, mindent tartalmaz, ami különlegesen finommá tesz egy ételt, jobban szeret élni, aki megkóstolta. Valójában éppen ez Kanada titka is.
