Sör és Schopenhauer – Hrabal nyolc, eddig magyarul meg nem jelent műve is olvasható a Hóvirágünnepben

A hazai olvasó Hrabalt „kissé elmagyarosodott írónak” tekinti (Esterházy Péter). Műveinek bármely kiadását épp e különleges befogadói státusz eleve fontos irodalmi eseménnyé avatja. Tovább növeli az új kötet jelentőségét, hogy a benne közölt tizenhét elbeszélés, illetve tárcanovella vagy karcolat közül nyolc itt jelenik meg először magyarul (a fordítók: Körtvélyessy Klára, Lakos Attila, Varga György és V. Detre Zsuzsa).

Hrabal népszerűsége abból is fakadhat, hogy rendszerint az epika ősi, karakteradó (Homérosz eposzait, Boccaccio novelláit, Jókai vagy Mikszáth regény-univerzumát egyaránt meghatározó) alkotórészét, a szabadon áradó történetmesélést állítja művei középpontjába. Akad olyan alkotása (Táncórák idősebbeknek és haladóknak, Hosszú Ferenc fordítása), amelyik rövid sztorik szinte végtelenítettnek tűnő sorozatából áll. Természetesen, az elbeszélés közvetlenségét, kötetlenségét garantáló anekdoták többnyire az új kötet szövegeiben is jellegadó, struktúra-szervező erővel rendelkeznek. Fokozza az olvasmányosságot, hogy a történet-centrikussághoz az alakteremtés során általában különös, érdekes, mulatságos – szatirikus/groteszk – figurák társulnak. A műfaj adottságainak megfelelően ők általában egyetlen uralkodó – néha egyenesen ad absurdum vitt – tulajdonsággal rendelkeznek: Svoboda úr (Érlelés) például – a Svejk legendás Balounjához hasonlóan – falánk, a Leli címadó ezermestere kétbalkezes, Novák úr, a vendéglős (Lucinka és Pavlína) az elviselhetetlenségig szeszélyes, stb.

Ugyanakkor a kötetből nem hiányoznak a hrabali oeuvre másik – intellektuális – vonulatát reprezentáló írások sem. E műcsoport kivételes fontosságát Esterházy Péter is méltán hangsúlyozza: 

A bölcseleti attitűd formálja például a Nyoszolyólányban ábrázolt eszmélkedést, melyben az elbeszélő hajdanvolt ifjúságának felidézése nyomán szembesül az öregedés kihívásaival, a mulandóság végzetével. Azzal a konkrét és nyugtalanító élménnyel, hogy környezete szemében fiatalemberből idővel bácsivá, majd papává alakul át. A műben e konkrét tapasztalatok tanulságai tágulnak létfilozofikus meditációvá. Az egykor légies szerelem pedig mostanra groteszk színjátékká változott: csókolózás közben „egyre inkább az volt az érzésünk, hogy százhektós, exportászoksörrel teli hordóban lubickolunk, hogy egy malátától, komlótól illatozó sörrel feltöltött medencében fürdünk”. Az erotika önfeledtségéből bornírt alkoholmámor lett. Ami azonban – hrabali dupla csavarral – még mindig kifejez, felidéz valamennyit a réges-régi érzésvilágból. 

A legszebb szemek című elbeszélés főszereplője – és narrátora – egy őzgida, akinek anyját és testvérét a vadászok kíméletlenül agyonlövik. Noha később az erdészház melegszívű gazdasszonya és kisfia feledteti ugyan az elemi veszteséget, ám e gondoskodás sem tudja megakadályozni, hogy alkalomadtán a fegyveresek végül őt is lemészárolják. Hrabal művében a törékeny jószág fátuma az élet parabolájává lényegül, amely szerint a nyugalom, pláne az idill csak pillanatnyi lehet, a tragédia fenyegetése mindössze átmenetileg enyhülhet, hiszen a halál szorításából, tudjuk, nincs igazi szabadulás.

A tökéletesség csalfa és idegesítő illúzió csupán. Valamiképp mindig gyarló figuráit az író megértéssel kezeli, ábrázolásában a gyengeségeik nem annyira elítélendő vétkek, pláne nem bűnök, hanem inkább olyan kuriózumok, melyek élhetővé és szerethetővé teszik világunkat. Hrabalról szólva méltán idézik egyik kedves filozófusa, Schopenhauer bonmot-ját: „Minden szeretet részvét”. A novellák elbeszélője ugyanis épp ennek jegyében alakítja a szereplőkhöz fűződő viszonyát.

A kötet írásai is tanúsítják, hogy a hrabali epikum világában a sötét tónusok mellett mindig ott vannak, sőt uralkodóvá válnak a derűsebb színek. Időről időre megjelennek benne az életöröm gesztusai, melyek például a Barátok című novella üzenetének lényegét alkotják. „Amikor megjön Lothar, mindig vidámság van Kerskoban, mert Lothar a legvidámabb ember Közép-Európában” – olvashatjuk a mű nyitányában, s csak fokozatosan döbbenünk rá, hogy hősünk súlyosan mozgáskorlátozott, napjait kerekesszékben tölti. Éppúgy, mint barátja és vendéglátója, Pavel. De sztoikus nyugalmuk, önfegyelmük révén felülemelkednek minden gondon és bajon, felhőtlenül élvezik a mindennapok adományait, közöttük a nagy sörözéseket. Merész terveket szőnek, egyikük épp nősülni készül. A novellabeli szituáció végletessége hangsúlyozza a legjobban, hogy az életigenlés a hrabali univerzum alapértékei közé tartozik.

 A szinte állandó színtér, Kersko (e Prága melletti falu hosszú éveken keresztül Hrabal kedvenc tartózkodási helye volt) fel-felidézheti bennünk a hazai környezetünk jellegzetes rekvizitumait. Vannak tapasztalataink a csaknem valamennyi írásban felbukkanó kocsmák sajátos kultúrájáról, a dúsan habzó sörök ízvilágáról, az ivás rituáléjáról. S természetesen e tájék jellegzetes figuráinak is megvannak az itthoni változatai. 

A véget nem érő sörözések, a köznapi haszonelvűséggel nem törődő nagy semmittevések arról is meggyőzhetnek minket, hogy mentalitásunknak közös az a karakteres része, mely – finoman fogalmazva – egyáltalán nem a Max Weber emlegette szigorú „protestáns etika”, hanem sokkal inkább a lazább tempó, a slamposabb igényszint jegyében formálódik. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy Hrabalt „elmagyarosodott” írónak tarjuk.

Ma már minden kockázat nélkül állíthatjuk, hogy Hrabal életművének csúcsteljesítményei (például Szigorúan ellenőrzött vonatok, Őfelsége pincére voltam, Táncórák idősebbeknek és haladóknak stb.) világirodalmi jelentőségűek. A cseh író kedvelői a Hóvirágünnep írásaiban is föllelhetik a nagy, nevezetes opuszok nem egy elbeszélői ismérvét, védjeggyé váló stiláris, műfaji alkotóelemét. Szinte mindazt tehát, amiért megszerették e kivételesen originális prózaváltozatot. Jellegzetes, olykor kesernyés humoruk, a szemlélet- és előadásmódot egyaránt mélyen átható „prágai irónia” ezúttal sem maradhat hatástalan. A hrabali szövegalakítás hasonlíthatatlan varázsa itt is üzembiztosan működik.